WAGNER SÁNDOR
DUGOVICS TITUSZ ÖNFELÁLDOZÁSA, 1859
KT_042915
DUGOVICS TITUSZ, AVAGY A MAGYARSÁG ÚJ REMÉNYE
Allah 1652. esztendejében magyarnak lenni annyi volt, mint bujkálni. Eger vára már csak török büntetőtelep volt, az itt szolgáló, magyarnak született janicsárok felügyelték az igaz hitet megtagadó embereket, büntették az ősi rokonokat, régi testvért öltek, ha kellett.
Ezt a feladatot látta el Ayvaz is, kinek szülei megtagadták Mohamedet, őt fiatalon elhurcolták, és most a börtönbe vetett hitetlenekre kellett vigyáznia. A feladat egyszerű volt: amelyik nem tartja be a szabályokat, vagy imádkozik, azt meg kell verni. Nem volt ez aznap se máshogy. A rabok a dohos cellákban sopánkodtak, karjuk bilincsben, szétfeszítve, a falról lógott. Szidalmak verték fel a nyári nap csöndjét, mert tudták, hogy Ayvaz ért magyarul.
Egy kiváltképp rossz magaviseletű rab aznap azonban nyugodt, halk volt. A falfehér test erőtlenül lógott, napok óta nem evett, az éhhalált várta. Ajkát halk ima hagyta el Istenhez, hogy bocsásson meg neki, és fogadja magához, váltsa meg szenvedéseitől.
Ayvaz kénytelen-kelletlen felállt, hogy megregulázza a rabot. Nem szerette ezt, nem volt baja a magyarokkal, de ami törvény, az törvény. A rabhoz érve az felnézett rá, és az őrhöz intézte szavait:
– Kérlek, hagyj magamra. Utam vár, de te ezt nem értheted. Egykoron magyar testvér voltál, érzem, Dugovics Titusz vére folyik ereidben. De fogantatásod neked is bűnös, a török is bemocskolt, de én megbocsátok. Ne állíts meg, hagyj elmenni békében. Ha mégis megpróbálod, úgy csak egy anyátlan, hontalan, istentelen féreg vagy, ki nem érdemli azt sem, hogy szent földdel elfödjék…- és még folytatta, de azt már nem értette.
Ayvazt ez a kritika megrengette. Feje megfájdult, a világ forgott körülötte. Mire visszanézett az ember már elment, porhüvelye összeesve lógott láncain. Csak a második műszakban tért magához, a várfalon. Nézte a környező tájat, mintha a töröknek félnie kéne az ellentől. A kertben a mufti ült mogorván, szokásos helyén. Török kávé forrt.
És akkor eleredt az eső. A távolban nyájak áztak, süvöltő szél csavarta a fákat. A világ beborult, az ég dördült. Csak egy fénysugár tört át a fellegen, és egy távoli dombra vetült, melyen egy embert feszítettek keresztre, mellette fehér ló legelt. Az ember mintha Ayvazra mutatott volna, és teljesen úgy nézett ki, mint a reggeli börtönrab. Az esőcseppek között Ayvaz arcán végiggördült egy forró, sós csepp is. Le akarta tépni magáról janicsár gönceit.
Tudta, ki ő, mit kell tennie. Még visszanézett. Az udvaron a mufti korbácsolt valakit. Török kávé forrt, magyar vér folyt.
Másnap Dugovics Titusz kiengedte a rabokat. Az esős napon a bilincstől megszabadult, felbőszült férfiak kirontottak a kertbe, szembeszálltak a törökkel. Dugovics Titusz le akarta szedni a lófarkas zászlókat, azonban az egyik levétele közben hátába egy janicsár lándzsát döfött. Leesett a várfalról. Esés közben látta, hogy egy lovagi páncélos vitéz keresztüldöfi a mufti szívét. Török vér folyt, magyar Isten ordított. Dugovics Titusz találkozott az őseivel.
