GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_042913

TAVASZ

Álmomban egy tisztás közepén találtam magam. Minden sivár és hideg volt.

A kopasz fák úgy ácsorogtak, mintha néma emberek lettek volna, akiket megfosztottak minden büszkeségüktől. Gyűrűjük közepén egy apró máglya füstkarikákat eregetett az ég felé. A nagy feketeségben észrevettem valami fényeset és fehéret. Egy lány bújt meg egy törzs mögött. Kíváncsian pillantott felém, majd lassan elindult.

Ahogy kilépett a tisztásra, lágy szellő söpört végig. Ámulatba ejtő volt a lénye. Lépései könnyedek voltak, mintha suhant volna a föld felett. Halovány bőrén a pír, mint két cseresznyefa virága nyílt ki. Sugárzó, kéknefelejcs tekintete megigézett. Haját aranyesőből, krókuszból, kikericsből és fréziából fonott virágkoszorú díszítette. Mintha a csobogó patakot viselte volna, melynek habos hullámaival játszadozott a lágy szellő.

Lépése nyomán hajtások sarjadtak. Az élettelen tér kivirágzott, magára öltötte teljes pompáját. A virágok ezeregy színben, valóságos egyénekként bukkantak elő a földből. Még a néma fák is újból rügyeket bontottak, és legszebb színeikkel büszkélkedtek.
– Ki vagy te? – Kérdeztem tőle, mikor már elég közel ért hozzám. Megérintett. Érintése nyomán sugárzó énjéből átadott valamit, mert melegség járt át. A természettel és a tisztással együtt én magam is életre keltem, erőre kaptam. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, de nem mozdult, meg sem szólalt. Így álltunk a csendben, a természetben, kavargó illatok mámorában, a szellő lágy, ringató karjában, virágok koszorújában.

A lelkem az érzékek hálójának csapdájában vergődött, az elmém olyan kopárrá vált, mint a korábbi föld. Semmi sem létezett, csak a smaragdzöld fű, a tiszta, azúr ég, a bölcs fák árnyéka és ékei, a szivárvány ezer színének szirmai, a virágok, mely édes, bódító illatot árasztottak, a simogató szellő és Ő. Az egész semmit sem ért volna Nélküle. Ő tett mindent szebbé, jobbá és ragyogóbbá.

Vége szakadt a pillanatnak, és lesütött pillákkal megfordult. Lassú, néma léptekkel indult el az erdő felé, és én hagytam. Végignéztem, ahogy alakja távolodik tőlem, vissza sem néz, csak pihekönnyed léptekkel halad. Az egyik fánál megállt egy minutumra, megérintette kezével a törzset, majd hátrapillantott. Mosolygott.

Vacogva ébredtem édes álmomból. A téli zimankó és hó a nyitott ablakon a szobámba költözött. Minden bútorom a hófödte téli táj részévé vált. Körbenéztem a szobámban, fehér pusztaság. Egyedül a paplanom tetején virított egy hóvirág.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL