GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_042906

A VARÁZSLÓ KERTJE

Varázsló gondterhelten üldögélt az asztal felett. Kinézett a kertjére és azt érezte, hogy valami hiányzik. De vajon mi? Mindenféle növényt ültetett már. Például boldogságfát. Piros almát terem, és aki megeszi az almát, az olyan boldog lesz, hogy csak úgy ragyog. Vagy ott van az irigység bokra. Aki eszik a kis, sárga bogyókból, irigy lesz az első emberre, akivel találkozik. De ültetett a vén mágus már bánatvirágot is. Aki megérzi az illatát, olyan bánatos lesz, hogy nincs az a fény, az a boldogság, ami fel tudja vidítani. (Kivéve persze a boldogság almáját.) De ebben a kertben, akit napsugár ér, az minden embert megszeret a világon. Hát ilyen csodakertje van Varázslónak.

De most mégis mintha hiányozna valami. Varázsló elkezdett gondolkozni azon, hogy mégis mi hiányozhat… Undortövis már van, haragfű is, meg gyűlöletlevél is. Akkor hát mi hiányozhat? Barátság? Az is van. Kedvesség, móka, sírás? Mind vannak már. Varázsló a pálcájával megkocogtatta a süvegét, amiből kipattogott egy kristálygolyó, meg egy kis könyv. Varázsló észre se vette az apró tárgyakat, túlságosan el volt foglalva a gondolataival. Hiába, nem jutott eszébe, hogy mi hiányozhat. Kicsit dühösen trappolt ki a kertbe, ahol a köpenyéhez ért a nyugalom harmatja, és mindjárt megnyugodott. Szakított egyet a boldogság almájából és leheveredett a fűbe a zamatos gyümölcsöt majszolva.

Hirtelen a vendégjelző harangvirágok csilingelni kezdtek. Ki lehet az? Varázsló a kristálygömbjét kereste, de mivel nem találta, így visszament a toronyba, ahol meg is találta, amit keresett. Megdörzsölte a gömböt, ami megmutatta neki a vendégeket. Egy férfi meg egy nő lépett be a kertbe, az egyik jobbra, a másik balra indult. Nahát… varázsló agyában valami motoszkálni kezdett, de még ő maga sem tudta, hogy mi. A két ember megnézett mindent a kertben, mit sem sejtve arról, hogy a mágus figyeli őket. Elámultak a sok csodanövényen, a napsütésen, az állatokon. Egyre távolabb kerültek egymástól.

Varázslónak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha egymás mellé kerülnének. Így a pálcájából erős szeleket engedett szabadjára, hogy a férfit és a nőt egymás mellé sodorták. Ott üldögéltek és csodálkozva pislogtak a másikra. Varázsló elgondolkodva figyelte őket és ekkor eszébe jutott valami. Az ablakhoz sietett és esőfelhőket varázsolt, az égre. Hamarosan vízcseppek hullottak alá a két emberre. A férfi a nő arcához nyúlt, magához húzta, és megcsókolta.

– Hát persze! – csapott Varázsló a homlokára. – A szerelem…

És így született meg a csókzápor, ami szerelmet hoz arra, akire esik. Aznap este Varázsló elégedetten feküdt le aludni.

– Igen, mostmár minden megvan. – gondolta. – Csak az a kár, hogy én egyedül vagyok, és nincs, aki mellettem legyen, ha rám hull a zápor.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL