KT_042901

A VARÁZSLÓ KERTJE

Kéz a kézben futottunk végig az erdei ösvényen. Senki nem állt utunkba, még a madarak is oly lelkesen daloltak, hogy szabadabbnak nem is érezhettük volna magunkat. A Hold fényében elfogott minket a láz. Nevetésünkkel és kurjongatásunkkal felvertük a békésen alvó természetet. A cipőm csupa sár volt, a ruhám elszakadt, de ez engem egy cseppet sem zavart. Egyszerre minden gondom elhagyott és a lelkem csak szárnyalt. Szinte repültem a boldogságtól.

Fékevesztett vadsággal rohantunk át az erdőn, míg végül megérkeztünk a legcsodálatosabb helyre amit valaha láttam. Egyedül a Hold és a Szent János bogarak fénye adott világosságot. Minden olyan zöld, buja és élő volt. A levegőben érezni lehetett a vibrálást. Olyan volt, mint egy az erdő közepén álló gyönyörű és egzotikus virágokat rejtő kert.

– Ez lenne az Éden kertje? – Kérdeztem az ámulattól alig hallhatóan, de ő mégis meghallotta. Ki nem mondott szavaimat is tisztán hallotta. Az egyik fa felé sétált. Gyökerei között egy szépséges orchidea pihent. Leszakította, majd hozzám lépett és beletűzte kócos hajamba. Megcsókolta homlokomat és azt mondta;

– Ez a varázsló kertje.

– A varázsló kertje? – Kérdeztem vissza kíváncsian. – Miféle varázsló kertje?

– Azt mondják valahol az erdő mélyén él egy öreg remete. Ifjú korában szerelmes volt egy nemes úr leányába. A kisasszony viszonozta szerelmét, de soha nem lehettek egymáséi, mert az apa már eljegyezte a lányát egy fiatal herceggel. A lány képtelen volt elviselni azt a fájdalmat, hogy nem lehetett azzal akit igazan szeretett, ezért egyik éjjel felakasztotta magát egy fára ebben az erdőben. Az öreg remete azóta is szereti a nemes kisasszonyt és az ő emlékére gondozza ezt a kertet. A kert csak azoknak a szerelmeseknek mutatkozik meg, akiknek szerelmük nem teljesedhet be. Itt egymáséi lehetnek és senki nem talál rájuk. – Elérzékenyültem a történet hallatán. Már nem éreztem azt a vadságot, ami elhozott idáig. Ott álltam a világ leggyönyörűbb helyén azzal az emberrel akit a legjobban szerettem és nem tudtam mitévő legyek. Egy hullócsillag süvített végig a tiszta esti égbolton.Azt kívánom, bárcsak örökre itt maradhatnánk! – Ez volt minden amit kértem. A csillag eltűnt, de ő még mindig ott állt és fogta a két kezem. Mélyen a szemembe nézett, és tudtam mire gondol. Ez a kérés soha nem fog valóra válni. Fájdalmas volt ezt tudomásul venni.

– Az a lényeg, hogy most itt vagyunk. – Mondta keserű mosollyal az arcán. Én csak bólintottam. Nem tartottam érdemesnek egy szót sem arra, hogy megtörjem vele ezt a meghitt pillanatot.

Lehunytam szemem és éreztem, hogy ajkaink összeérnek. Egy külső szemlélő azt láthatta volna, hogy két szerelmes egy erdei tisztáson csókot lehel egymás ajkára, de valójában ez több volt annál. Mintha a varázsló pálcája megérintett volna minket, csak a testünk volt a kertben a lelkünk tova szállt.

A csók után Szorosan magamhoz öleltem őt is és a pillanatot is. Egyiket sem akartam elengedni, mert tudtam, hogy ha elengedem, többé egyik sem lesz az enyém.