BIHARI SÁNDOR
VASÁRNAP DÉLUTÁN, 1893

III. HELYEZETT

SZÖRFI JÁZMIN

SZÉKESFEHÉRVÁRI TELEKI BLANKA GIMNÁZIUM ÉS ÁLTALÁNOS ISKOLA

AMÍG A CÉDULA A CSUKLÓRÓL A BOKÁRA KERÜL

Életem forróságban kezdtem, pirosan üdvözöltek társaim, és kölcsönösen megállapítottuk: formásak vagyunk.
Egy kirakatban pózoltam, a legelőnyösebb énemet mutatva. Sokak elismerően néztek rám, de valahogy csak testvéreim keltek el. Sorra hagytak magamra. Végül már csak én maradtam.
Vártam.
Egy nap feltűnt egy asszony. Megindult felém, és igen, megvett! Haza vitt, és letett a konyhakőre. Mennyi kalandom lesz majd!
Finom, édes illatra ébredtem. Ez csak lekvár lehet! Néhány asszony sürgött-forgott. Megkezdték a lekvár kiporciózását. Mennyi örömöt fogok majd okozni a gyerekeknek, amikor lekváros kenyérmajszolásra támad kedvük!
Csipp-csepp. Az utolsó csepp is kifolyt a lábosból. Megteltek az üvegek. De egy csepp sem jutott nekem!
Megint nem kellettem. De nem akartam elveszíteni a reményt. Minden nap örömmel keltem, és aztán bágyadtan néztem, ahogy a málna, szamóca, ribizli lekvár is szerencsésebbeknek jut.
Vártam.
Kicsit beporolódtam. Nem is tudom, hány nap telt el így. Végül langyos vízben megfürdetettek. Eljött végre az én időm is! Nem láttam, mi készül, de végre belém öntötték! Valami nyálkás, hideg érzés öntött el. Megsavanyodott a szájízem tőle. Ez nem lehetett más, csak kovászos uborka! Milyen megalázó!
Hát ezért vártam annyit?
Nem, nem szabad elégedetlennek lennem. Nem ám holmi kenyér vagy piskóta ízesítőjét rejtem! Elegáns pörköltök kísérője lehetek!
Felemeltek (így láthattam az ablaküvegben, ahogy csillogóan beburkolom a zöldellő savanyúságot), egy másik szobában feltettek egy szekrényre. Itt több asztal is volt, ami reménnyel töltött el, sokan jártak-keltek, összegyűltek beszélgetni.
De a napok csak teltek. Már tudtam, mikor, ki, miért jön be. Szerettem volna végre az étkezőasztalra kerülni. Vagy legalábbis máshova, ugyanis szomszédjaim (három befőtt és két alkohol) igen csak szófukarok voltak, folyton aludtak.
Én csak vártam.
A napok csak teltek. Próbáltam barátságot kötni egy pókkal, de csak lenéző láblegyintést kaptam (egyszerre nyolcat!), végül átköltözött egy másik sarokba.
Gyűlt rajtam a por. Már a heteket sem számoltam. Megfeledkeztek rólam. Próbáltam előrébb furakodni, de a többiek nem engedtek. „Törődj bele!” De én még csak most kezdtem a karrierem!
Már a hónapokat sem számoltam. Vastagon ült rajtam a por. Furcsa szagot éreztem, és valami csiklandoztam a hasamat. Nem, az nem lehet! De, nem volt kétség. Első tartalmamat hagyták megromlani!
Hát ezért pózoltam a kirakatban?
,,Ne szipogj már!” szólt rám egy megfeketedett társam. Megijedtem. Én is így nézhetek ki! Tényleg, csak aludni kéne egész nap. De nem, nem adhatom fel! És történt is valami.
Egy festő jött, pont velem szemben állított fel állványát. Hát igyekeztem a legjobb formámat mutatni. Csodásan is festettem a képen. „Szép, de mi az a csúnyaság a szekrényen?” kérdezték. Levettek. „Meg is feledkeztem róla. Mennyire megromlott. Már nem hiszem, hogy ki lehet mosni” így a gazdasszony.
Hát ezért születtem forróságban?
A sok várás, és most azt mondjá…

Csörömp!

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL