GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_042509

A VARÁZSLÓ KERTJE

Csend honol a kertben, mindössze néha-néha egy ág reccsen meg a sétáló férfi alatt. Senki nem tudná megmondani pontosan hány éves, világosan látszik rajta az idő súlya, mégis fiatal, léptei pedig oly könnyűek és kecsesek, mintha nem is e világi lény lenne. Hirtelen megáll, fülel, majd a közelben álló hatalmas fa irányába nyúlva kezéből vörös láng lobban fel, mohón az ég felé csapva nyelveivel. A fa hamar lángra kap, a férfi pedig csak halvány, vágyakozó mosollyal nézi. A fa nem ég el, még csak meg sem sérül, ám mégis valami olyan kezd kibontakozni, ami egyszerre felfoghatatlan és csodálatos. Egy kéz nyúl ki a vörös tűzből, mohón kapva a férfi felé, aki készségesen a segítségére sietve a levegőre húzza a könnyed női testet. A nő egyszerűen gyönyörű. Meztelen testét szégyenteljesen eltakarja és kérlelőn néz az előtte állóra. A férfinek mindössze egy csettintésébe kerül, és a nő derekán hirtelen végig folyó indákból gyönyörűséges ruha keletkezik. Mindössze csak egy hálás pillantás és széles mosoly a jutalma ezen tettéért, a férfi mégis boldog. Kezével maga felé int, mire a szépség bátortalanul megindul felé, és kezét kezébe rakva ölelésbe fonódnak. A férfi erősen tartja a nőt, szemei előtt pedig újra lejátszódnak a békés, boldog emlékek, amiket vér szennyez keservessé. A lány rámosolyog és összetört szíve hatalmasat dobban. A hófehér arcot megfogva édes csókra húzza annak ajkait, ám ekkor lejár az ideje. A lány a vörös lángban semmivé foszlik, a mögötte lévő fa semmivé válik, csupán egy marék hamuvá, saját keze pedig újabb égési nyommal lesz gazdagabb. Immáron kerek száz év telt el kedvese halála óta, mégse képes elfeledni annak kedves mosolyát, bőre puhaságát, kedvességét, jóságát és szépségét. Kerek száz éve, hogy minden nap kijön a kertjébe, hogy egy rövid időre újra átélje azt a mosolyt, azt az érintést, amit nem tud feledni. Bár saját testén tapasztalja meg varázslatának súlyát, nem érdekli. A varázsló mindennél jobban a múlthoz van kötve, ez az ő börtöne, büntetése, amiért saját kedvese halálát okozta. Szomorú mosollyal végig néz a mögötte elterülő hamukerten, majd az előtte elterülő virágzó fák közt.

Múlt és jövő. Neki még sincs se jövője, se múltja. Mindössze a keserves jelen, ami minden percben jobban emészti. Végig simít a legközelebbi fa törzsén sebes kezével, halkan kedvese nevét suttogja, majd ahogy érkezett, távozik a kovácsoltvas kapun. A kert pedig csendben várja a holnapot, hogy újra magába zárja a keserves, tiltott találkozást a halott lélek, és halhatatlan varázsló közt, kik soha nem lehetnek együtt.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL