GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_042202

A VARÁZSLÓ KERTJE

Fortuna kedveltjei párban érkeztek, és soká maradtak. Ha tényleg szerencsés csillagzat alatt születtek, a kert kiszolgálta őket. Rózsák nyíltak minden bokron, és gyümölcsök értek a fákon. A levegő édes volt és nehéz, a fű puha, zsenge és zöld. Túlburjánzott a növényzet, hogy magukban lehessenek, és gyakran megfeledkeztek a külvilágról. A mosolyok kertje volt ez, maga az éden, ha a megfelelő emberek érkeztek, a megfelelő időben.

Sokan késtek vagy siettek. Először ők is tapasztalhatták a gyümölcsös áldásait, a virágok bódítását – de őket elárulta a kert. Mikor a legmélyebb zugát kutatták, kivetette magából őket, nem törődve velük többé. Vagy épp hagyta, had éljenek gyönyörében, ami aztán lassan elhalványult. Az örök alkonyatból éjszaka lett, a hőből fagy, s a virágok mind elhervadtak. Ilyenkor menekültek volna a kertből, maguk mögött hagyták volna – ha meg tudták volna tenni. A sövény befonta a kapuját, és az ég felé nyújtózkodva elvágta a menekülés útját a. Addig gyötörte őket a kert, míg egymást el nem kezdték gyötörni, és suttogó szavaik üvöltéssé nem váltak.

Voltak, akik egyedül érkeztek. Szegény bolondok, eltévedt lelkek! Nem tudtak betelni a természet szépségével és a kert bőségével. Elkábította őket a virágillat, és nem vették észre, hogy egyedül vannak. Ha mégis, biztosak voltak benne, hogy nem sokáig lesz ez így. Vártak. Napokat, heteket, éveket. Szép lassan lehűlt a levegő, de ők vártak tovább. Aztán egyszer csak már nem hagyhatták el a kertet. Mikor erre ráébredtek, őrjöngve rohantak faltól falig, s a kerítés mentén elhelyezett bozót tövisei húsukat tépték. Ha megritkult a növényzet, és átláthattak más virágzó kertjébe, sikítva vájták ki saját szemüket.

… a varázsló kárörömmel nevetett rajtuk, minden egyes emberen, aki a kertjébe tévedt. Egy közös volt bennük: mind elhitték, hogy a kert hatása örökké tart.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL