KT_033001

VASÁRNAP DÉLUTÁN

Egy valóban szokásos délután, mikor igazán nőnek kellene éreznem magam, mégsem vagyok képes még csak a töredékét sem elérni. Egy ócska, díszes pompába felöltöztetett valaki, kinek kötelessége a bájos mosolygás, a csupán látszólag kedélyes társalgás olyan személyekkel, kiknek szintén a képmutatás a legfőbb erényük. A cigaretta füstjét vágni lehetne az egyébként mámorító levegőben, s ezt gyűlölöm, de nem tehetek ellene, hisz a dolgom az, hogy helyeseljek és az élethez buta, ám művelt személyiséget mutassak a világnak. A mázsás súlyú ruhadarabok nem csupán testemet nehezítették, lelkemre is egyaránt rátelepedtek, pedig pontosan most kellene rendületlenül vidámnak és boldognak lennem, hisz a legnagyszerűbb, legnemesebb társaságban forgom a megszokott vasárnapi délutánunkon. De ez a látszat csupán, nemde?

Érdekel egyáltalán bárkit is, hogy én hogyan érzem magam valójában? Félember vagyok csupán, nem veszitek észre? Bár ezzel nem vagyok egyedül, hisz ugyanúgy mint én – senki nem meri kimondani, valójában mire gondol. Ennél fájdalmasabb nincs, mikor a saját társadalmi rétegünk felállítja az íratlan cenzúrát, melyet a szájunk elé helyezve állandóan alkalmazni kell, hisz már a szólásszabadság sem a miénk. Ezek az emberek azt hiszik itt mindenük megvan: a társaság, az ital, a kártyajáték, a cigaretta, a jól berendezett nappali. Hisz álomvilágban élni könnyű, kár, hogy a valóságot nem látják, illetve nem akarják látni. Köszönöm a Sorstól avagy a magasságos Égiektől, hogy megkaptam ezt a gondolkodást és átláthatok a hazugságokon. Hiába vannak velem szemben a férfiak, kik maguktól elájulva, peckesen ülnek s hirdetik a hatalmukat, miszerint nekik mindent lehet, akármit megtehetnek. Téveszme ez is. Azt hiszik boldogok? Mikor a túlzott alkoholbevitel ronccsá teszi bőrüket, a cigaretta bűze visszataszító hatással lesz a nőkre, kikre vágynak s mikor rájönnek, hogy a férfi szerepet elfelejtették betölteni, majd akkor értik meg igazán, hogy ők csak játszottak. Eljátszadoztak az élettel, egy megszokott menetet követve, miközben mindegyikőjük egy rángatható bábuvá vált. De ez nem is a férfiakról szól, ez Rólunk, emberekről inkább. Tele a szoba emberrel, mégis hazudunk egymásnak, egytől egyig mindenki, hisz csak megjátsszuk magunkat, a valódi lényünket ki nem mutatva.

Tudjátok mit? Én boldog vagyok, hisz látlak Titeket, s eddig nem éreztem magam nőnek. De pontosan átlátok mindenen, s ezzel a tudással a hatalmamban csak az erőt érzem, mely nekem megadatott, ti pedig a porba hullhattok az erkölcsi dilemmáitokkal és a kötelező kedvességetekkel együtt.

Ezért láthatjátok a szoba legtávolabbi részén azt az álló és boldog, mosolygó, piros ruhás nőt, ki én vagyok, s csak nevetek rátok, mert ha a szólásszabadság joga nem is az enyém, a gondolatét magamévá tettem, s el nem vehetitek tőlem, soha. Hisz én mindent tudok, amit ti nem.