IMRE MARIANN
SZENT CECÍLIA, 1997-2000

KT03_050140

ELFOLYÓSÍTÁS

Szűrt fény porszemeiben lángoló kanapé.
A cselló kikapcsolja a melltartóját.
Csíkos szőnyegen fekve mosódnak el
a reggelillatú májusi körvonalak.
Színházi díszletté merevedve
nézem a délutánná nyúlt árnyékok
vizét.
Az öcsém festéket csurgat rám,
kövér szivárványpaca leszek.
Azt mondja, szép vagyok.
De némák az árnyékok,
és a szomszéd bölcsészek
is hallgatnak, csak a húgom
mellsíkjára vetítenek jövőt
a piros selyemfüggöny mögül.
Kifeszül a kép.
Becsukom a szemem, és a háj
beleolvad a parketta réseibe.
Végre úgy vagyok, ahogy.
A rádió egy olasz számot pöfög:
Un uomo onesto, un uomo probo,
tralalalalla tralallaleru
s’innamorò perdutamente
d’una che non lo amava niente.
Én szeretném.
Szeretnék a színeim, a verseim,
a dallamok, a mandalák,
a kotyogó, a fűszerek,
és az éneklő virágcserép.
Kit szeressenek?
Kit szeressek?
Még látom egy pillanatra,
Ahogy a cselló azt mondja:
Fiam,
majd becsorgok a földszintre.
Álmomban aztán újra testet öltök,
és egy kanapén fekve
idegennek tűnő férfi előtt
kikapcsolom a melltartómat,
míg a gyerekeink festéket öntenek
a parkettán fekve egymásra.
A piros selyemfüggöny betakar,
édes ízű ködöt vet a testem
a lepedőre pergő napsugarakba.
Furcsa szonátát játszik rajtam,
összemosódnak a tételek,
de mind között tapsol
a közönség a villanydrótokon ülve
az ablakrács mögött.
Kitágult tüdőkapu,
kifeszült húrok
alatt hajló hídra
hajt vonóívbe tömörített lendület.

Aztán felráz a méhemen átrobogó metró,
Hogy eszembe juttassa,
lefőtt a napi két csésze magány.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL