SZINYEI MERSE PÁL
LÉGHAJÓ, 1878
KT03_050135
A LÉGHAJÓ
Érzem a hideg szelet az arcomon, imbolyog a lábam alatt a talaj. Lassan kinyitom a szememet hátha attól enyhül a szédülésem, de a mélység látványától még jobban elvesztem az egyensúlyomat, kell egy pár perc, míg felfogom: Repülök.
Súlytalanul szállok egy hőlégballonban és a felismeréstől nevetni kezdek, kacagni akár egy kisgyerek. A szél felkapja a kalapomat és messze repíti. Hagyom. Had vigye, ahova csak akarja. Mohón kapkodom a fejem, nézem az alattam elhaladó tájat és próbálok mindent az emlékezetembe vésni. Ha leszállok, majd beleírom a barna noteszembe vagy annyiszor mesélem el, hogy a aztán el se tudjam felejteni. Ezen gondolkodom, miközben szaladnak alattam a fák és a dombok.
– Miért vagy olyan boldog, fiú? – egy fekete száll a kosaramra.
– Mert végre repülök.
– Tetszik a repülés? – míg a válaszomra vár tollászkodni kezd. Fenséges, fekete madár.
– Persze. Hiszen innen mindent látni. Nicsak! Ott a városom. Látom a víztornyot a határában.
– Szereted a városod?
– Igen.
– Akkor mesélj, mit látsz?
A szél felkapja a hőlégballont és egyenesen a város felé repít.
– Itt az iskolám, öreg épület, fehérre meszelt falakkal. Belül is minden fehér, akár a gyerekkori emlékek. Most üres, nyári szünet van.
– Szereted a nyarat?
– Igen.
– Akkor mesélj még, mit látsz?
– A templom mellet meg ott a házunk. Csak a mi házunk fala sárga a városban, ezért különleges.
– Szereted a házadat?
– Igen.
– Akkor mesélj még, mit látsz?
– Az öreg diófánk is látszik a kert végében, ott ül alatta édesanyám. A fa lombjain keresztül foltokat fest arcára a nap. Valamit hímez, talán egy abroszt. Öreg, vékony ujjai kecsesen vetik a virágokat az anyagra.
– Szereted az édesanyádat?
– Igen.
– Akkor mesélj még, mit látsz?
– A távolban ott egy park, tele emberekkel. Idősek, szerelmesek, élvezik a nyár utolsó napjait. A gyerekek kavicsokat dobálnak a folyó vizébe, milyen boldogak, széles mosoly ül mindegyikük arcán.
Abbahagyom a beszédet, nagyot nyelek.
– Miért hallgattál el, fiú?
– Semmi, csak kicsit meglepődtem. Hiszen ott vagyok én is, apám zakójának alját szorongatom.
A szél elcsendesül, mi pedig megállunk. Egyhelyben lebegünk, mintha nem is léteznénk.
– Az eget kémlelem. Milyen aprócska vagyok, milyen ártatlan.
Nevetek.
A holló hallgat.
– Fagylalt a másik kezemben – ezek szerint szombat van. Innen fentről is látom apám milyen hatalmas, milyen erős. Vaskos kezeivel az égbe mutat. Emlékszem már: a hőlégballont nézzük.
Ismét szédülök és hirtelen fáradtság kap el, nehezek a szemhéjaim.
– „Ott egy hőlégballon” szinte hallom, ahogy ezt mondja. Meg azt is, hogy ha hazaér, elvisz repülni, ha jól sikerül a számtan dolgozatom. Végül közepes lett – se jó, se rossz – de ez nem is számít, mert apám nem jött haza többet.
– Szereted az apádat?
Bólintok
– Akkor ideje indulnunk.
A szél ismét felkapja a hőlégballont.
Lehunyom a szemem. Megremeg a szám széle.
– Félek – mondom ki utoljára.
A holló betakar szárnyaival.
– Most már ne félj, fiú. Én, majd vezetlek utadon.
