IMRE MARIANN
SZENT CECÍLIA, 1997-2000
KT03_050134
LIDÉRCFÉNY
Hideg nedvesség. Fémes szag.
Akkora fájdalom, amiről azt gondolná az ember, hogy nem is létezik.
Aztán sötétség. Csend. Magukba nyelnek.
Hogy lehet egy nap kétszer is meghalni?
***
Megszűnt az időérzékem.
A sötétségben hirtelen egy fényfoszlány jelenik meg. Annyira pehelykönnyűnek érzem magam, ahogy elindulok felé. Nem fáj semmi. Melegség önt el, és furcsa, bizsergő, de jóleső érzés. Hívogat, csalogat, foszlányaival mámoros képeket sző elém. Hárfahangon a fülembe súg ígéreteket. Jegyet kínál az elízium mezőkre. Ahol minden csupa boldogság.
Megfordulok. Belém villan a felismerés, ahogy megpillantom saját magamat a szilánkok között az úttesten, a felborult autóm vagy negyven méterrel odébb az árokban. A sötétkék aszfaltot ellepi a belőlem szivárgó vér, és megcsillan rajta a holdfény. Rengeteg. Soha nem láttam még ennyit. A fehér blúzomról már senki se mondaná meg, hogy milyen színű volt eredetileg.
Egy férfi hisztérikusan ordibál a telefonba kicsit odébb, elfordulva tőlem. Megértem, hogy nem bír rám nézni. Én se bírok, ezért továbbra is a férfi irányába figyelek. Láthatólag megúszta nagyobb sérülések nélkül. Legalábbis fizikailag. Egy ilyen látványt nem fog egykönnyen kitörölni az emlékezetéből.
És ekkor bevillan a kép nekem is. Róla, azzal a lánnyal. És a fény hirtelen olyan vakító lesz, és úgy szív magába, mintha ellentétes töltéssel rendelkeznénk, és nincs akkora ellenálló erő, amivel én ezt meg tudnám akadályozni.
Nem tudom mennyi idő telik el, egyre távolodom a testemtől, a fény egyre fényesebb, a hárfaszavak egyre hangosabbak, a melegség egyre csak a tetőfokára hág, már alig látom magam, ahogy vérbefagyva fekszem az úttesten.
És ekkor valami hideg éri a kezemet. Rápillantok a szinte áttetsző valómra, de nincs rajta semmi.
– Itt vagyok! – szól hirtelen egy mély, rekedtes hang. – Nem vagy egyedül, hallod? – Érzem a szorítást a kezemen.
– Itt vagyok veled – folytatja, és hallom, ahogy próbálja visszatartani a sírást. A fényesség kicsit alábbhagy, és látom, hogy ez az előbb telefonáló férfi. Ott ül összegörnyedve mellettem, szorítja a jobb kezem, ami nem áll olyan természetellenesen, mint a másik, és beszél hozzám. Látom, hogy fekete haja vértől ragacsos. Mégis csak megsérült. – Kérlek, csak egy kicsit tarts még ki. Oké?
Oké – gondolom.
– Nem a te hibád volt. Vagy lehet, de ez most nem számít. Csak túl kell élned, oké? – tör ki belőle a zokogás. Könnyek záporoznak a szeméből, összevegyülnek az aszfalton a belőlem szivárgó vérrel.
A fény egyre intenzívebben ivódik bele a testembe, eláraszt az érzéssel, amit akkor éreztem, amikor megláttam Őt azzal a másik lánnyal.
Már hallom, ahogy a sziréna betölti a környéket. Ha ideérnek, már nem én döntök, mert mindent megtesznek azért, hogy túléljem.
De túl szeretném?
– Itt vagyok – suttogja a férfi.
Hirtelen megszűnik pehelykönnyűségem, és zuhanok. Eltűnik a fényesség egyszeriben, és csak a sötétség marad, nem látok semmit sem. Nincs hárfaszó. Nincs melegség.
Csak a hideg. És a csend. Meg a férfi suttogó hangja.
Itt vagyok.
