FERENCZY KÁROLY
NAPOS DÉLELŐTT, 1905

KT03_050124

NAPOS DÉLELŐTT

Előfordul, hogy amit az ember élete legnagyszerűbb lehetőségének gondol, az okozza majd a legmélyebb szívfájdalmát. A magamfajta cselédlány nem dédelgethet hiú ábrándokat, hiába jegyezte meg már kisgyermekkoromban is minden rokon és ismerős, milyen kivételesen szép arccal áldott meg az Isten. Uram és úrnőm szerencsére művelt és jólelkű emberek, ha néhanapján szigorúak is, nem ugráltatnak kegyetlenül.
Egyik nap fülembe ér a hír, hogy egy festő fiatal lányt keres készülő képéhez, és arra jutok, ugyan mit veszíthetnék, ha felajánlanám neki szép külsőmet és végtelen türelmemet. Vasárnap délelőtt, a park egy félreeső asztalánál fogad a művész, egy másik férfi társaságában. Csak remélni merem, hogy nem látszik rajtam zavarom, mikor kiderül, a képen ezzel a meglehetősen hercig fiatalúrral fogok szerepelni. Karlóczay Kálmánként mutatkozik be, én meg nagy hirtelen a Csuha Terkát Csuháry Teodórára úriasítom. Helyet foglalunk a fonott karosszékekben, ő könnyedén, míg én feszengve. Reménykedem, hogy talán kezdeményez valami beszélgetést, ellenben előhúz öltönyzsebéből egy könyvet, és rám sem hederítve olvasni kezd. Legyen így, vonom meg a vállam, és a lehető legkényelmesebb nőies pózba helyezkedem a festő instrukciói szerint.
Ez az állapot sajnos hamar tarthatatlannak bizonyul. Habár a környező fák árnyat adnak nekünk, az áprilisi napsütés így is erősebb az elviselhetőnél, nem is beszélve a kellemetlenkedő darazsakról. Szomjam és éhem egyre növekszik, vágyakozva pillantgatok az asztalt díszítő gyümölcsök és vizeskancsó felé. Már épp jelezném, hogy egy kis szünetre lenne igényem, mikor Kálmán megszólít. Azt mondja, látja, hogy unatkozom, és szívesen felolvas nekem a könyvéből. Bátorkodom megjegyezni, milyen ügyes színész válna belőle, és magam mennyire kedvelem a színházat. Minő meglepetés, legszívesebben valóban színészettel keresné a kenyerét, de szigorú apja utasítására ügyvédnek tanul. Erre azt találom mondani, hogy jó házból való úrilányként otthon ülök, férjjelöltekre várva, szórakozásul pedig kalandos és szerelmes történeteket vetek papírra. Társalgásunk innentől egyre oldottabbá válik, és szinte el is hiszem a kegyes kis füllentéseket, amiket magamról kitalálok.
Észre sem vesszük, hogy elrepül a délelőtt, amíg a festmény formálódik a művész ecsetje alatt. Mikor elkészülünk, Kálmán megfogja a kezem, és megkérdezi, hazakísérhet-e. Forogni kezd velem a világ, és nem tudok mást tenni, mint kinyögni, igazából cselédlány vagyok! A férfi elkomorodik, majd azt suttogja, neki is van egy titka. „Biztosan menyasszonya van, mi?”, kiabálom, és már ott sem vagyok. Keserűségemben eszembe sem jut, hogy nem nekem kéne megsértődve lennem, elhamarkodottan vágtam ezt a fejéhez.
Két héttel később, ahogy a piacra sétálok, esküdni mernék rá, hogy őt látom szemetet lapátolni az egyik sarkon. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán lehajtja a fejét, én meg sietek tovább a dolgomra. De eltökélem, hogyha visszafele még ott lesz, odamegyek hozzá.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL