LIGETI MIKLÓS
SZERELEM („CSÓK”), 1901
KT03_050114
CSILLAGHÁLÓBAN
Verseket olvastál fel nekem. Igazság szerint ez volt az első alkalom, hogy ketten voltunk. Ültünk egymás mellett a bolyhos százszorszép mezőn és mohón ittuk egymás közelségét. A nap flegmán végighevert a mezőn, szikrázó ombre haját az arcunkba söpörte, hunyorogtunk a vakító sugárzásban.
Pilinszky volt a kedvenc költőd. Órákat beszéltél róla, összefüggéstelen mondatokkal, én pedig szájtátva próbáltalak követni, próbáltam mindent fénysebességgel megérteni és lassan hozzád szokott az agyam.
Emlékszem, amikor megláttalak a könyvtár legeldugottabb sarkában. Annyira elmélyültél az olvasásban, hogy nyugodtan nézhettelek. Valami ronda, barna kötött pulcsiban és eszeveszettül gyűrött nadrágban ültél. Mezítláb voltál és igazság szerint a lábad kegyetlenül vonzotta a szememet. Elővettem a rajzfüzetemet és vagy 40 skiccet készítettem róla, majd kitéptem a lapot és pirulva darabokra téptem.
Amikor az egyik könyvet félredobva felpillantottál, megláttad, hogy nézlek. Szeplőkkel telespriccelt arcod egy másodperc alatt lobbant lángra, és olyan zavarba jöttél, hogy lecsúszott az orrodról a szemüveg, majd ügyetlenül rátenyereltél. Egy reccsenés volt csupán, de két szívet öntött csordultig tele, másodperc töredéke volt, hogy megnyerted szívemben a legüresebb helyet, és elhatároztam, nélküled mostantól nem megyek tovább. Odarohantam hozzád, szőke hajam kihullott az evőpálcika szorításából és a vállamra csorgott. Egy szikszalagot húztam elő kertésznadrágom zsebéből. Az idő pillanatokra esett szét. Szinte hallottam a zenét, amit az ilyen romantikus pillanatok alá játszanak. Aztán leguggoltam melléd és a zene elhalt.
– Tessék! – mondtam. Nem nyúltál a szalagért, mint valami kőszobor, merev szemekkel bámultál rám.
– Ezt …öööö… tekerd rá, jó? – mondtam, és éreztem, ahogy én is elpirulok. Aztán felálltam és egy hősszerelmes alakjába álmodva magam, ellibbentem.
Másnap megláttam a szikszalagot a szemüvegeden. Beszélgetni kezdtünk a könyvekről. Ebben éreztem, hogy otthon érzed magad.
Aztán elhívtál a parkba. Pilinszky-t olvastál akkor is. Hasra feküdtem melletted, százszorszépek fehér kis szirmait tépkedtem kupacba, majd szívecskét formáztam belőlük és szétfújtam őket. Egy felhő sem ficánkolt az égen, a színek egymásba fulladva hullottak a lassan közelgő éjszakába.
Aztán egyszer csak elhallgattál. Felültem és a szemedbe néztem. Ilyen közel még sohasem voltam hozzád. A hasamba egymást lökdösték a klisékből fújt pillangók, a szívem pedig a torkomba topogott és acélbetétes bakancsával vad pogóba kezdett. Aztán felemelted a kezed és az enyémre tetted. Sosem éreztem még ilyet. A szerelem vad narkósa belőtte a cuccot és nem tehettem ellne semmit. A kezed puha volt és vanília színű. Összekulcsolódtak az ujjaink és felsóhajtottam. Éreztem, hogy végleg egymásé vagyunk. Összefolyt a lelkünk, és vad örvénylésbe kezdett. Lassan teljes sötétség borult a tájra. A hátunkon feküdtünk, a kezünk körül azonban valami megmagyarázhatatlan erő keletkezett.
Az eget néztük majd megszólaltál:
„Csillaghálóban hányódunk, partra vont halak,
szánk a semmiségbe tátong, száraz űrt harap.”
