PAIZS GOEBEL JENŐ
ÖNARCKÉP GALAMBOKKAL, 1931
KT03_050110
AMÍG VAN MADÁR…
Már megszoktam a vér ízét. Azt, a máshoz nem hasonlítható folyadékot, amely éppúgy marta a torkomat, mint a pofám szélét. És megszoktam a nyers húst is. Rágós volt, és nehezen fértem hozzá a tollaktól. De volt benne valami ősi vonzalom, ami megszerettette velem. Tép és gyorsan eszik. Csak nem öl. Azt ő csinálta.
Buták voltak, odamentek hozzá, és ő csak megölte őket. Mentek az üveges szemükkel, össze-vissza forgatták a fejüket. Lépkedtek, finnyásan belecsíptek a magokba, megrázogatták a tollaikat, és ha megijedtek, röppentek egy nagyot. Utáltam a szárnyak suhogását. Futásra késztetett, mégsem értem el őket. Ő bottal csapott rám, ha rájuk kaptam. Most meg itt fekszenek, már majdnem ki is hűltek. Ő ölte meg őket. Gyenge kis fejük nem forgolódik soha többé, és nem repülnek sehová. Aki csak szép. A madarak meghalnak. Mióta a nő elköltözött.
Amikor jön a vonat, minden nap a harmadik vonat, akkor kiszórja a búzát a földre. Nem néz. Nem gondol. Nem érez. Megfogja, és kitöri az egyik nyakát. Fellógatja a falra.
Nagyon más, mint régen. Aznap nem tudtam elbújni előle, de nem engem gyűlölt… amíg van kit ölnie… De úgysem menekülhetnék. Be vagyok zárva, csak a kert van odalent, és ott sem lehet megszökni. Nem lehet elbújni. Nem kell. Amíg vannak madarak…
Éjszaka felkel, megdobálja őket maggal a falon, mintha etetné őket. Pedig döglöttek. A szeme ettől vörös. A haja is megnőtt. És más a szaga.
Másnap ott vannak előttem, és megint megy a vonat. Még mindig szaladnak hozzá, nem tudnak semmit. Elviszem az előzőt, olyan messzire, amennyire tudom. Az ablakban nincs virág. Behúzott farokkal, kúszom a szög alatt, közben kicseppen a nyálam. Visszapillantok a rájuk, ahogy gyanútlanul mennek hozzá. Az egyikük ott fog lógni. Sípol a vonat. Megnézem őt, ahogy a keze már görcsben áll, és a távolba, nagyon távolba mered. Látom…nemsokára meghal ő is.
