SZINYEI MERSE PÁL
LÉGHAJÓ, 1878
KT03_050108
CSODA
Papucs már megint feleltetett.
Az első padban ültem, az ablak mellett, nem is figyeltem oda soha a matekóráira. Csak bámul-tam ki az ablakon, és vártam, hogy történjen valami. Néztem az iskola melletti kis teret, ahova anyókák jártak pletykálni meg galambokat etetni, néztem a távolabb szálló madarakat, és arra gondoltam, hogy az én lelkem rossz testbe került. Hát nem igazságtalanság, hogy ők ott kint repkednek, én meg itt poshadok Papucs matekóráján, miközben lehet, hogy én sokkal jobban szeretnék repülni, mint ők? Lehet, hogy valamelyikük pont olyan kényszerűségből szállt a töb-biekkel, amilyennel én ültem Barnóci mellett az első padban.
Bámultam kifelé, és teljesen elfelejtettem, hogy iskolában ülök. Olykor Papucs odaállt elém, és nagyot csapott a vonalzóval a padomra, hogy „Mi olyan különleges odakint, Kilicsek?”, én pedig belepirultam a zoknimba, és valami elnézést-félét motyogtam.
Úgy vártam már, hogy egyszer igazi attrakcióról számolhassak be neki, amikor odaáll elém, olyanról, amitől ő is zavarba jön, és elenged minket az óráról!
Sokszor nevettük ki a háta mögött, meg párszor előtte is, és ezeknek mindig feleltetés volt a vége. Engem nem bántott: tudta, hogy rendes gyerek vagyok, és emellett túl közel ültem az ablakhoz, ami az ő figyelmét is csak elvonta volna.
Bámultam a madarakat, meg a messzi távolt, aztán valami bekúszott a látómezőmbe: egy óriási fehér-piros gömb kitakarta a távoli hegyeket. Megtörölgettem a szemem, hogy meggyőződjek arról, hogy biztos ott van-e, aztán, ahogy nem tűnt el, nem mertem többet pislogni.
Erre vártam, nem? Hogy történjen valami különleges, amit be tudok mutatni Papucsnak, de most a magaménak akartam ezt a csodát.
Olyan izgatott lettem a léghajó látványától, hogy csak nagyon nehezen tudtam a helyemen maradni. Láttam, hogy egyre közelebb kerül hozzánk az óriási hőlégballon. Már láttam is a kicsi kosárban álló embert: egy cilinderes úr volt, fehér zsebkendővel integetett valakinek – az iskolaablakból úgy tűnt, mintha az alatta szálló madarakat köszöntené.
Papucs megállt a padom előtt, lekoppantotta a vonalzóját, és gunyorosan mosolyogva megvár-ta, hogy végre ránézzek.
– Mi a csoda olyan különleges odakint, Kilicsek? Be tudna számolni nekünk róla?
Itt a pillanat, amit úgy vártam, de nem tudtam megszólalni. Nem pirultam el, csak nyeltem egy nagyot, és vállat vontam – de a szemem olyan eszelősen csillogott, hogy még Papucs is észre-vette belőle valamit.
Kipillantott az ablakon, aztán kicsit hosszabban nézett ki, összevonta a szemöldökét, végük rám nézett. Szinte hallottam a gondolatait: ha a többi is észreveszi a léghajót, mind az ablak-hoz megy, és ő nem bírja visszaállítani a rendet. De ha csak én tudok róla továbbra is, úgy tarthatja az órát, ahogy eddig is mindig.
Megköszörülte a torkát, jelentőségteljesen nézett rám, aztán visszalépett a katedrára, és kihívta Barnócit felelni.
Én pedig visszatértem a léghajóból integető cilinder bámulásához, és többé nem madár akar-tam lenni az égen, hanem az az úr a hőlégballonban.
