FERENCZY KÁROLY
NAPOS DÉLELŐTT, 1905
KT03_050107
HÁZASOK
– Lajos, te nem is figyelsz rám!
Tarnóczyék a kertben ültek a kis asztalkánál, ami mindig is billegett, akármivel is támasztották ki. Tarnóczynénak nagyon melege volt. A napsütéstől leterhelve csak bámult maga elé, és várta, hogy a férje mondjon valamit, hogy szóljon hozzá. De hiába várt: Tarnóczy belemerült egy verses kötetbe, amit a keresztfia küldött neki Párizsból, és olykor jólesően hümmögött egyet, amikor felfedezte a vers rejtett értelmét.
– Lajos, hallasz egyáltalán? – szólt megint a férjéhez, de semmi válasz. A nő tenyerébe támasztotta a fejét. Persze, ő is megszólalhatott volna, de már nem jutott semmi az eszébe.
Bezzeg mikor még friss házasok voltak! Lajos nem tudott betelni vele: akármilyen badarságba is kezdett bele, a férjecskéje úgy hallgatta, mint a próféciát, vagy maga Tarnóczy próbálta fenntartani kis neje figyelmét egy mókásabb vagy pajzánabb történettel. De Lajost csak a fák meg a költészet érdekli újonnan. Eddig nagyokat beszélgettek bent a házban, mostanában meg minden egyes napot a meleg kertben töltöttek, szinte szó nélkül. Mennyire hiányzott neki a házasságuk első pár éve! Amikor még mindent együtt csináltak!
A költészet viszont magányos dolog. Az ember, vagy legalábbis a Lajos nem szerette hangosan felolvasni a verseket, főleg nem a szerelmeseket, főleg nem a nejének. Annak túl sok köze lett volna a valósághoz, vélte Tarnóczyné, és szegény Lajos olyan titokzatos, annyira nem tudja már kimutatni az érzéseit!
Tarnóczy megsimította a bajszát, aztán az asztalra könyökölt, és tovább olvasott, zavartalanul, szinte egykedvűen. A neje már nem remélte, hogy a férj kizárólagosan rá szenteli a figyelmét, de a női hiúsága nem hagyhatta, hogy ne harcoljon ki magának egy kis odafigyelést.
– Lajos, ha nem figyelsz rám, levágom a rózsák fejét. Le én, nekem elhiheted.
Tarnóczy morrant egyet, de észrevehetően nem vette komolyan a fenyegetést. Lassan lapozott egyet. Igazi természetbarátnak érezte magát itt, a kertben, költeményeket olvasva. Úgy érezte, ő most egy kifinomult úr, aki kifinomult dolgokban találja meg a szórakozást.
De ezt a neje nem érezte át, ő csak azt akarta, hogy élete párja végre vele is foglalkozzon.
– Lajos, ha nem figyelsz rám, ha nem szólsz hozzám legalább egy szót, szépen belekarolok a kertészbe, és letarolom vele az egész kertet. Hallod?
Tarnóczyban, talán a fiatal kertész, talán a kertrombolás említésére, de végre megmozdult valami. A bajsza rándult egyet, és unottan a felesége felé fordult.
– Szóljak? Hát szólok: kértem már önt, Jucika, hogy magázódjunk. Elvégre nemes emberek vagyunk, nem holmi állatok!
– Magázódni? De hát kettesben vagyunk!
– És ha nincs itt senki, már nem is viselkedhetünk értelmes ember módjára?
Tarnóczynéban felment a pumpa. Legszívesebben megfojtotta volna Lajost, de aztán fújt egy nagyot, és újra a tenyerébe hajtotta az állát. Végül is, legalább megszólalt. És talán még féltékeny is. Mintha újból friss házasok lennének, nem?
