SZINYEI MERSE PÁL
LÉGHAJÓ, 1878
KT03_050103
FELHŐK FÖLÖTT
– Világ életemben tériszonyom volt! – morogtam, miközben kinyitottam egy sört. Hála istennek a szabályzat megengedi, hogy néha leszálljak, és feltöltsem a készleteim. Spórolnom kell a következő landolásig. Amióta odaadtam azt a szakadt esernyőt annak a síró kis kölyöknek, minden mozdulatom figyelik, egy perc nyugtom sincs! Lassan cigarettát sem vehetek, és még ezt a diktátort isteníti minden szerencsétlen szegény. Meg sem érdemli ezt a sok jókívánságot, fenn ül a trónján, és ott kacag az embereken. Tudom, régen én is ott kuporogtam a sámlin, és együtt koccintottam vele. Most legszívesebben visszamennék az időben, és jól felpofoznám magam. Múltkor még a focimeccsre sem engedett be, helyette leküldte hozzám Mihályt. Micsoda társaság! Vele a kocsmázás szóba sem jöhet. Maradt a B megoldás, csendkirályoztunk, nyert.
Most is, a kis Abc-ben kit pillantottam meg? Gábrielt személyesen. Az a felfuvalkodott hólyag öltönyben és lakkcipőben vizsgálgatta a rágókat meg engem. Mázlista. Ha nem lenne az a hibátlan Colgate reklámos fogsora, sosem jutott volna ilyen magasra a ranglétrán. S volt pofája rám kacsintani, majd’ megfojtottam azt az arcátlan alakot!
Kinéztem a kosárból. Párizs, már ezerszer láttam. Az első pár alkalommal még gyönyörködtem a városban, posztoltam egy-két képet az Eiffel toronyról, Jezi like-olta őket. Egy ideje viszont azt sem tudom, milyen ország fölött repülök el, mindegyik ugyanolyan. Szmog borítja, büdös, és mindig legalább egy felhőkarcolóba bele ütközök. Jobban szeretem a mezőket, a gabonaföldeket, vagy a folyóvölgyeket, ott nincsenek ostoba emberek, akik az utcán rohannak a buszmegálló felé, esetleg taxit próbálnak fogni, pedig pontosan tudják, egyik sofőr sem fog megállni, hogy felvegye őket. A táj unalmas és absztrakt, akár egy Picasso festmény. Bezzeg a régi képek… Rubens, DaVinci. Minden egyes részlet kidolgozott, a hölgy szájának vonásai, az úr palástjának gyűrődései… Mostanában minden olyan egyszerű és elnagyolt, nem is értem az embereket, hogy élhetnek így?!
Elegem van! Mától nem mosolygok rá senkire, és nem mondok hálát az Úrnak, nem dicsérem, hogy micsoda nagyszerű állást kaptam tőle. Egész nap csak a tájat bámulom, és csak néhány eltévedt lelkecskét kell eligazítanom. Annak idején tényleg örültem a munkámnak, kulcsaim tisztogattam, felhőkön ücsörögve lógáztam a lábam, beszélgettem a néhaiakkal, tőlem függött, hogy átléphetik-e az Úr küszöbét. Megbecsült rangom volt, mígnem szentté avatásom ezredik évfordulójára kaptam ezt a hőlégballont. Mostanra már itt-ott kiszakadt a textil, a sárga is inkább fehérre emlékeztet, s én várhatom a következő ajándékot az Atyától, ami legalább olyan messze, mint az Utolsó Ítélet vagy a rezsicsökkentés. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe. Felmondok, és beállok Lucifer kaszinójában pultosnak, azonban ezt az ötletet mindig elvetem, mert ott az alkoholfogyasztás tilos, és ha rajtakapnak, miközben egy üveg vodkát iszogatok, páros lábbal rúgnak ki onnan.
A hőlégballon alatt madár sereg repült el. Fekete pöttyök az égen. Gondolkoztam, hogy megdobom a sereghajtót az üres sörös üveggel, de végül nem tettem, helyette inkább csak intettem feléjük fehér zsebkendőmmel. Örültem volna, ha az egyikük véletlen kilyukasztja csőrével a ballont, mert akkor kárpótlást kérhetnék. De az én szerencsém nem bőkezű. Be kell érnem a fehér felhőkkel, a zöld lombos fákkal és a tintakék éggel…, s úgy gondoltam, ezt a pillanatot meg kell örökítenem az utókor számára, és csináltam egy selfiet.
