FERENCZY KÁROLY
NAPOS DÉLELŐTT, 1905

KT03_050102

A NAP ÁRNYÉKÁBAN

Idilli hangulat: a tűző nap, az árnyék és a látszat. Melegem van. A hűvös ösvénybe szököm, hogy végre önmagam lehessek, és ne kelljen annak tettetnem magam, aki nem vagyok. Minél tovább megyek az ösvényen, annál szabadabbnak és gátlástalanabbnak érzem magam. Valami jobb fog várni. Valaki jobb. Kalandozásom során egy rétre bukkantam. Így váltam eggyé azzal, ami mindenkié. A földdel.
Behunyom a szememet, és úgy érzem, a közelemben fekszik. A halk szuszogása, lágy csókjai még inkább bíztatnak, hogy csukva hagyjam a szememet és gyengéd hanggal viszonozzam azt, amit Ő ad nekem. Ösztöneimre hallgatok és bízom az ismeretlenben.
Ahogy a blúzomat lassan kigombolja és lecsúsztatja a vállamról, puha érintései miatt úgy érzem, hogy élek. Mozdulatai ismeretlenek, kimértek és forrók.
Megjelent egy kép előttem. Tudom, hogy csak képzelődtem, de a férjemet véltem látni a fák között. Talán utánam jött volna, az egyetlen felesége után, aki épp készül őt megcsalni? Menj csak vissza férjecském, ne tudj semmiről, élj tudatlan boldogságban!
Mint akinek a természet a bölcsője és a melegágya, úgy fekszem testem zilálását hallgatva. Csukott szemmel. Élettel tele.
Rám esteledett. A csillagok nyújtózkodnak felettem, s mérhetetlenül nagy űr keletkezett bennem. Halk szenvedés színezi feketére az erdőt, de a holdfény segít haza jutni. Minden lépésem egyre nehezebb és mélyre hatolóbb, mire az uram mellett fekszem, már nyakig vagyok a fájdalom tavában. Sáros és piszkos lelkiismerettel fekszem az undorító, fülsüketítő szuszogás mellett.
Négy hónap eltelt, azóta az idő még melegebb lett és én még hidegebb. Uram, az éltetőm még mindig úgy tesz, mintha olvasna. Még mindig úgy teszek, mintha szeretném.
-Hogy vagy, drágám? Csak mert annyit gondolkozol mostanában… Jobban vagy a reggeli rosszullét óta? Tudom, hogy a legnehezebb időszakokon mész keresztül, de rám mindig számíthatsz. Öt hónap múlva is, amikor világra hozod a gyermekünket – szeme csillogott az örömtől és a szeretettől.
Hideg fut végig a hátamon a legmelegebb nyári délelőttön. Megfagyok, pedig tűz a nap. Szertefoszlok, pedig Ő összetart. Megbántam, amit tettem. Azt, hogy élveztem, amit egy rövid kaland adott. De vajon meg tudok egy olyan élményt bánni, amit élveztem?
Elmerülök a gondolataimban és óriási harcot vívok a bennem rejlő szörnyeteggel, aki már több hónapja emészt belülről. Néha a démon kerül fölénybe, néha én. Véres szavakkal dobálózunk a gyermekről, hogy mit tettem, és hogy mit teszek jelenleg. Nem tudok értelmes magyarázatot adni, egyszerűen csak szükségem volt kilépni a hétköznapokból. Démonjaimmal való harcok enyhülnek, izmaim viszont feszülnek a torkomban, hogy bevalljam, mi történt azon a különös délutánon. Összeszedem minden erőmet, és válaszolok:
-Jól vagyok.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL