IMRE MARIANN
SZENT CECÍLIA, 1997-2000

KT03_042907

A 21 GRAMMOS DOBOZ

Csend. Csontokat összetörő csendre vágyik a testem. Minden fehér. Hallom, ahogy az ablak üvegén megtörik a fény és átszaggatja egyszerű, emberi húsom. A jó és a rossz sejtek elválnak egymástól. Csak itt, az emberi létben voltak összeegyeztethetőek. Pehelykönnyűvé válik a világ, a lélegzetvétel is mámorító. A levegőnek olyan az illata, mint a feleségem hajának, belengi az egész helységet. A számban az anyatej ízét érzem, a kezemben, mintha az újszülött fiamat tartanám. Látom magamat a tisztáson, az erdőben, a házamban, a családom körében. Félnem kéne. Talán félek is. Megrémít a tudat, hogy most el kell menjek. Lehet, mondanom kéne valamit. A szavak azonban itt már kevesek. A pillanatok egyre jobban összesűrűsödnek. Amikor megállsz egy festmény előtt és már nem nézed, szinte hallod és érezed. Amikor a zene a szemed előtt ölt valódi alakot. Amikor végre úgy érzed, eggyé válsz egy másik emberrel. Amikor a virágillat átjárja a tüdőd lebenyeit. Felszabadító érzés. Nem fáj. Nincs itt senki, csak Én vagyok és Ő. Nevezd, ahogy akarod. Azt mondja csak a csomagomért jött. Ránézek az apró, pici dobozomra. Csodálkozom, hogy fér el ennyi szépség, ilyen kis helyen. Egy utolsó kézszorítás, egy utolsó pillantás a feleségem arcára. Szeretem. Két utolsó mosoly. Végül átadom a csomagot. Ő kézen fog és elsétálunk a csillagok közé. Mindenhol ezernyi lábnyom. Megkeresem a helyem, pontosan tudom hová kell mennem. Ő elengedi a kezem. Nem szól, ahogy eddig sem tette soha, csak elmegy. Lenézek az életemre. Az utolsó gondolatom, amit becsomagoltam, hogy milyen jó érzés teli dobozzal távozni. Csend. Minden fehér, végre minden csendes…

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL