KT03_042907
A 21 GRAMMOS DOBOZ
Csend. Csontokat összetörő csendre vágyik a testem. Minden fehér. Hallom, ahogy az ablak üvegén megtörik a fény és átszaggatja egyszerű, emberi húsom. A jó és a rossz sejtek elválnak egymástól. Csak itt, az emberi létben voltak összeegyeztethetőek. Pehelykönnyűvé válik a világ, a lélegzetvétel is mámorító. A levegőnek olyan az illata, mint a feleségem hajának, belengi az egész helységet. A számban az anyatej ízét érzem, a kezemben, mintha az újszülött fiamat tartanám. Látom magamat a tisztáson, az erdőben, a házamban, a családom körében. Félnem kéne. Talán félek is. Megrémít a tudat, hogy most el kell menjek. Lehet, mondanom kéne valamit. A szavak azonban itt már kevesek. A pillanatok egyre jobban összesűrűsödnek. Amikor megállsz egy festmény előtt és már nem nézed, szinte hallod és érezed. Amikor a zene a szemed előtt ölt valódi alakot. Amikor végre úgy érzed, eggyé válsz egy másik emberrel. Amikor a virágillat átjárja a tüdőd lebenyeit. Felszabadító érzés. Nem fáj. Nincs itt senki, csak Én vagyok és Ő. Nevezd, ahogy akarod. Azt mondja csak a csomagomért jött. Ránézek az apró, pici dobozomra. Csodálkozom, hogy fér el ennyi szépség, ilyen kis helyen. Egy utolsó kézszorítás, egy utolsó pillantás a feleségem arcára. Szeretem. Két utolsó mosoly. Végül átadom a csomagot. Ő kézen fog és elsétálunk a csillagok közé. Mindenhol ezernyi lábnyom. Megkeresem a helyem, pontosan tudom hová kell mennem. Ő elengedi a kezem. Nem szól, ahogy eddig sem tette soha, csak elmegy. Lenézek az életemre. Az utolsó gondolatom, amit becsomagoltam, hogy milyen jó érzés teli dobozzal távozni. Csend. Minden fehér, végre minden csendes…