MOLNÁR SÁNDOR
SÁRKÁNYÖLŐ, 1966
KT03_042501
SÁRKÁNYKÖNNY
Egy elhagyatott, keskeny utcában sétálok. Hallgatom, ahogy ritmusosan csöpög a víz a faágakról. Logikátlanul kerülgetem hol egyik, hol másik oldalukról a pocsolyákat, közben pedig azon gondolkozom, vajon becsuktam-e az erkélyajtót reggel a kinti kávézás után, vagy mostanra már a parketta is felpúposodott. Képzelgés közben észre sem veszem, hogy majdnem nekimegyek az autónak, ami éppen most áll ki a parkolóhelyéről.
Megállok – de nem csak a kocsi miatt. Bökdösi valami a cipőorromat és arra kér, ne lépjek rá. Zománcos eleganciával huncutul csillogó olajfoltot pillantok meg az aszfalton. Sötétzöld, sárga, piros és kék. Lendületesen egymásba folyó színei áldozatul esnek az útrepedések csapdáinak. Leguggolok mellé, hogy megvizsgáljam, hogyan épül be foltságába a pontos vonalak mentén csordogáló színeinek bizonytalansága. Közelebbről nézve olyan, mintha egy térképet rajzolna ki. Tömegközlekedési térképet. Talán éppen Budapestét. Buszok, trolibuszok, villamosok és HÉV-ek cikáznak az utcákban. Ismerősszürkén nyüzsög a város.
Eszembe jut gyerekkorom játékos csodája, majd a váratlanul összeomló meggyőződés és a bátyám. A sárkányölő. Akkoriban – talán hatéves lehettem – egy mesekönyv olvasása után elvarázsoltak az elképzelt lények. Rendíthetetlenül hittem a sárkányokban, és egy teljes elméletet alkottam a fejemben a kapcsolatukról a tömegközlekedési eszközökkel, mivel az iskolából sokszor a bátyámmal mentem haza, át a városon. Teljes mértékben hittem abban, hogy a sárkányok valódiak és – bár láthatatlanul – segítenek az embereknek. A trolinak, villamosnak és HÉV-nek azért kell kapcsolódnia egy felsővezetékhez, hogy a sárkány belekapaszkodhasson a lábával és a vezeték mentén elhúzhassa a járművet a végállomásig. A trolik fölött repülő sárkányoknak mélypiros pikkelyük és kicsi szárnyfesztávolságuk volt, hogy a szűkebb belvárosi utcákban is elférjenek. A villamosok felett sárgás, elnyújtott testű, hosszú szárnyú egyedeket láttam. A HÉV-eket pedig tömzsi, de izmos lények vontatták.
Egy délután meggondolatlanul részletesen elmeséltem a bátyámnak, hogyan néznek ki, mit csinálnak ezek az állatok.
– És a buszok, autók, hajók? Azokkal mi a helyzet? – kérdezte kötözködőn.
Láttam a szemében, hogy nem hiszi. A hajóknál szerettem volna gyorsan közbevágni, hogy azokat víz alatti úszósárkányok mozgatják, de az autókon, buszokon elgondolkozva nyitva maradt a szám. Kétségbeesetten néztem a bátyámra.
Többé nem láttam a sárkányokat. Kerestem őket mindenhol a városban, de úgy éreztem, örökre eltűntek.
Most pedig, sok évvel később olyasmi érzés fog el, mintha megfejtettem volna egy ősi rejtélyt: olyan ez az olajfolt, mintha egy sárkány könnycseppje lenne. Szeretném felhívni a bátyámat, hogy elmondjam, bizonyítsam. Keresem a mobilom a zsebemben, ám ebben a pillanatban elered az eső – elrontja az olajfolt mintázatát, elhomályosodik a tekintetem. Felállok, indulok tovább, közben pedig azon gondolkozom, vajon az eső- és a könnycsepp ugyanúgy folyik-e végig az arcokon…
