PAIZS GOEBEL JENŐ
ÖNARCKÉP GALAMBOKKAL, 1931
KT03_041801
ARANYKOR
A fiatal, Paizs Jenő az ecsettel az üveg felé hajolt.
– Festeni olyan, mint egy seb. Amint odaérinted az ecseted végét az üveghez és megcseppen, vége, megtörtént, nem tudsz rajta változtatni – jegyezte meg és belemártotta a vérvörös ecsetet a terpentinbe.
– Hát, ezért találta fel nekünk a Jóisten a radírt – szúrta közbe Hubik Ernő, vidéki bohém (költő, író, zeneszerző, filozóf és meszelősegéd). Jelenleg a Paizsnál lakott. Ketten éltek egy ösztöndíjon.
– De az üveg más. Üveget radírozni olyan, mint kiengesztelni egy szerelmest – sóhajtott fel Paizs. – Menthetetlen.
Erősen lángoló fiatal tehetségnek tartották, ezért úgy viselkedett, mint egy erősen lángoló fiatal tehetség. Sokan szerették.
– Menthetetlen… – sóhajtott vissza válaszul Hubik. Az, hogy a társa ösztöndíján élt, még nem jelentette azt, hogy ne szabotálta volna sorra lírai kiszólásait.
Paizs erre legszívesebben megint felsóhajtott volna, művészien, lemondóan, aztán rájött, hogy ezt az eszközt már elhasználta, így hát csak némán figyelte a galambokat a téren. Totyogós kora óta félt tőlük. Most azt képzelte, hogy leányok. Vörös és homályos szemű leányok, akik dühösen markolják fehér rongyaikat. Egy légyott után. Nem! A templomba menve. Kulcscsontjuk kitüremkedik hátul, szinte már vadállatin, tollaik a csontjaikra simulnak. Csőrük olajos és kérlelhetetlen. A fúriáktól nemzette őket Zeusz, este a Styxben mossák fehérre tollaikat.
Az egyik galamb hirtelen felszállt kitárt szárnyú ablakuk felé.
Paizs pánikolva csapta be a keretbe a zsalukat.
– Hóóó!- kiáltott fel Hubik. Ha megijedt, mindig kiütközött paraszti származása. Csépáról jött fel Pestre, gyalog.
– Mért csináltad ezt? – kérdezte és kinyitotta a zsalukat. A galamb eltűnt. Valószínűleg felszállt a tetőre.
– Megijedtem – válaszolta Paizs és megvakarta a fejét. Vastag, barna haj göndörödött feje körül. Mint egy túlérett glória. Vagy egy alvadt vértócsa. (Hubik Ernő szerint enyhén páviános.)
Most már a napot figyelte, az narancsszínű napot a királykék égen.
A múzeumra gondolt, a kitömött csodákra, a megdermedt dicsőségre. Az ókori vázákra és szobrokra, a térképzöld pávákra és a formalinba tekert napsárga kanárikra. A vicsorgó medve- és kutyafejekre, a perzsaszőnyegekre, a zsibongó cukorszagra.
Hubik beszélt hozzá, de ő csak a beszéd mozgását hallotta, ahogyan molylepkeként betöltik a szavak a szobát. A távolban egy vonat tülkölt. Vagy egy villamos.
Paizs Jenő csöndben leszedte az üvegképet az állványról és egy vásznat vett elő.
