KT02_050209

JÁTÉK

Hajókürt hangja rezgett a szürke csendben. Túl halkan. Ábel föl se tekintett, tudta, hogy a gőzös még jóval a fenti kanyar fölött jár, és több órába telik, mire elúszik majd előtte, hullámok tucatjait varázsolva a mozdulatlan víztükörre. Ismerte már a folyó minden rezdülését, nyári napok tucatjait töltötte ezen a parton, ahelyett, hogy nagyszüleinél „folyton láb alatt lett volna”.

Bágyadt, augusztus végi délután volt. Megérkeztek már a felhők, az ősz első hírnökei és a túlparti gyárkémény sűrű füstjével találkozva, egyenletes szürke lepedőt borítottak a halványkék víz fölé. Ábel a kőhalom mellett ült, és egy keze ügyébe eső ágacskával vonalakat húzogatott lustán a porba.

– Ez nagy és hegyes. Jó lesz, Barnabás?– hallotta hirtelen a háta mögül.

Megfordult. Két idősebb fiú nevetgélve hordta el a köveket a rakásból, mintha Ábel ott sem lett volna. Hamarosan tompa puffanások jelezték, ahogy méterekkel elvétettek egy parton totyogó kiskacsát. Ábel szótlanul szemlélte őket.

A fiúk már lassan továbbálltak, amikor összeszedte minden bátorságát, és halkan megkérdezte, játszhat-e velük. Az alacsonyabbik, rövid hajú szúrós szemmel méregette, majd Barnabás felé fordult. A fiú arcán különös mosoly játszott.

– Előbb találd el a kacsát azzal a kővel!– mutatott egy jókora, éles darabra.

Ábel két kézzel felemelte, dobásra készen tartotta, míg oda nem ért a madár, ám a megfelelő pillanatban a földre ejtette.

– Én nem akarom ezt csinálni. Inkább játsszunk valamit– suttogott.

– Találd el a kacsát– vont vállat Barnabás és elindult felfelé a parton.

Ábel újból felvette a követ, és sokáig szorongatta reszkető kezében. A fejében egymást kergető gondolatok közt hirtelen egy hangos hajókürt vágott üres ösvényt. A puffanás helyett egy csattanást hallott, ahogy az elhajított kő a kacsa apró nyakán landolt, a földhöz szögezve azt.

Ábel lába a földbe gyökerezett. Hirtelen elkapta a fejét, és tekintete összeakadt egy rémülten elkerekedett szemű kislányéval. Szájáról azonnal leolvasta a „kiskacsám” szót. A fiú mondani szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a száján. Kapkodott a szavak után. Érezte, hogy közben a gombóc a torkában óriásira dagad, és mielőtt bármit is mondott volna, hátat fordított, elszaladt és elbújt egy halom uszadékfa mögött. Akkor szakadt ki belőle a sírás. Hosszú percekig kuporgott ott, két térdét átölelve, miközben rázta a zokogás.

Már csak szipogott, amikor meghallotta a hangokat a rakás másik oldalán. Felállt, keze fejével gyorsan elmázolta a forró könnycseppeket arcán, összeszorította a száját és ólomsúlyú lábait igyekezett egyenletesen és nagyfiúsan emelgetni. Elszántan megállt a két idősebb fiú előtt.

– Barnabás, megint itt ez a gyerek. Nézd már, úgy bőg, mint egy dedós– jegyezte meg gúnyosan az alacsonyabb fiú. – Mit akarsz, anyukád szoknyáját?

Az idősebbik oda se nézett, figyelmét már rég rabul ejtette az új szórakozás, egy elkorhadt fa feljebb a töltésen.

– Mit állsz még itt, Feri?– türelmetlenkedett. – Gyere, találtam egy jobb játékot!