KT02_050203

A FIÚK NEM SÍRNAK

’A fiúk nem sírnak.’ Ezt néha annyira nehéz betartani. Ma is, mikor az udvaron fociztunk, olyan cseleket csináltam, hogy megállt az ész, és aztán az a rúgás is, valami hihetetlen erejű volt, csak kár… csak kár, hogy a célzást még gyakorolnom kell, ugyanis nem a kaput, hanem az iskolaablakot találtam el a bombasztikus rúgásommal, aminek a tantó bácsi, vagyis bocsánat, Karvalits Igazgató úr nem örült annyira. Pontosabban, nagyon nem örült. Annyira nem, hogy nagy léptekkel kivágtatott az udvarra, a szemével megkeresett engem, a többiek gyűrűjében álló, megdöbbent és félelmet érző fiút, megmarkolta az ingemet a nyakamnál, olyan erősen fogott, hogy szinte felemelt a földről és olyan hangosan beszélt, hogy szinte nem is értettem mit mond. Csak azt láttam, ahogy a szája és az arca úgy mozog, mint ahogy egy vulkán mozoghat a kitörés előtt, ha madártávlatból nézzük, az égen repülve. Mikor a keze csattant az arcomon, azt hittem úgy elrepülök, hogy tényleg láthatom madártávlatból az arcát, de nem csak az arcát, az egész udvart, az iskola épületét a kitörött ablakkal együtt, de még magasabbra szállnék a pofon lendületétől és a végén csak egy ici-pici porszem lenne az egész iskolaudvar és a röhögő osztálytársak.

’A fiúk nem sírnak.’ Mondták nevetve, szinte a könnyük kicsordult. Nem sírtam. Csak egy kicsit könnyezett a szemem. Nagyon erős pofon volt, amit a Karvalits igazgató úr adott. Nagyon. Csípett tőle az arcom. És a többi fiú nevetése marta a sebemet.

Most már délután van. Itt vagyok a Duna partján, Tónival és Dezsővel kijöttünk kavicsot dobálni. Én nem tudom, hogy kell, de azt mondta a Dezső nekem és a Tóninak, hogy megtanít minket. Azt is mondta, hogy mivel ’a fiúk nem sírhatnak’, a fiúk követ dobálnak. De meg kell jól tanulni, hogy kell, különben semmit se ér az egész.

Dezső volt az első fiú az osztályban, aki elsírta magát. Kb. egy évvel ezelőtt, aznap halt meg az anyukája. Az apukája két évvel azután halt meg, hogy ő megszületett. Dezső kemény gyerek, most sincs rajta póló. Dezső árva. Dezső sírt, de mindenki kinevette, mert sose volt olyan jóban senkivel se az osztályban. Én is nevettem. Ha most visszagondolok erre, felfordul a gyomrom és fejen akarom magam verni. Normális ilyet érezni? Szerintem nem, de mindegy.

Dezső azzal kezdi, hogy a lényeg a kő. Olyan követ találjunk, ami lapos, közepesen nehéz és éles. Azok csattannak a legnagyobbat a vízben. Azt is hozzáteszi, hogy higgyünk neki, hisz ő már csak tudja, mert mindennap kijár kavicsot dobálni. Ezt nem teszi hozzá, de én fejben mellémondom: mert sírni nem lehet.

Tóni sokáig keresgél a kövek között. Ő volt a második, aki elsírta magát az osztályban. Tóni nagyon jó tanuló. Szerintem, ha felnő, professzor lesz belőle és ő lesz az egyetlen, akinek jó állása lesz és rendes fizetése. De lehet, hogy mégse lesz így, mert nem is olyan régen, körülbelül két héttel ezelőtt, kapott egy egyest. Amikor a tanár kiosztotta a dolgozatokat, csak annyit mondott: „Nem is értem mi történet veled Tóni. Csalódtam benned.” Először csak halk hüppögést hallottunk, de ez a hangos nevetés hatására patakokban folyó könnyzáporrá alakult. Tóni végig sírta, az osztály (kivétel Dezső) végig nevette az egész napot.

Dezső azt mondja, hogy fussunk neki és adjunk bele annyi erőt, amennyit csak tudunk. Egyszerre repül és süllyed el a három kavics. A folyó sír helyettünk, ahogy a kemény kavicsok átszakítják csendes felszínét.