JENDRASSIK JENŐ
NYOMOR, 1896

KT02_050201

NYOMOR

Az eső lassan megeredt, némán dobálta rám ezer kis nyilát. A zivatart jégeső váltotta fel, de én csak anyára gondoltam és futottam.
Az ég hangosan kiabált utánam:
– Már késő, már késő! – dörögte, és ontotta magából keserű könnyeit.
Nem figyeltem rá. A cipőmön felkapaszkodtak a nedves erecskék, az egészet behálózták, tapicskoltam a vízben, fröcsköltek az igazgyöngy szilánkok mindenfelé. Széthasadt az ég, kibuggyant Isten aranyteje, mely sárga repedésként üvöltözött a koromfekete felhőkkel.
Az agyamban is háború dúlt, ezer hang ordított utánam. Befészkelték magukat a fülembe, már nem tudtam, mi igaz és mi hamis. – Meg fog halni… Istenem segíts… Anya!
Elbotlottam egy kavicsban, a cipőm szétszakadt, spricceltek a belefulladt jégdarabok. A sárba zuhanva eszméltem rá, hogy már a faluban vagyok. A kezemet felhorzsolta a kemény kavicstörmelék, a vasárnapi ünneplőruhám bemocskolódott. Zihálva álltam fel, a térdem sajgott. De kit érdekel most ez?
Az alvó házak között botladozva lassan tisztára mosott az eső. A korhadt deszkafalak fölém magasodtak, nem láttam az eget, nem láttam a csillagokat.
A patikához érve megtorpantam. Az ég halálosat sikított, aztán a villámlás visszahúzódott a felhők mögé.
Beléptem. A cseppek kopogását a patikus halk dudorászása nyomta el. Felnézett rám, apró szemeiben két pötty tükrözte a gyertyák tüzének csillanásait.
– Miben segíthetek kicsi lány?
A fény megremegett egy láthatatlan szellő nyomán.
– Az anyámnak…
Eltemetett könnycseppek homályosították el látásom. A férfi arca összefolyt az üvegek barnás színeivel.
– Az anyámnak szeretnék gyógyszert venni! – suttogtam, és a fájdalom apróvá préselte a szívem. – Anyának.
A pultra vésett minták megmozdultak, a szemeimet könnyek árasztották el.
– Milyen gyógyszert szeretnél? – tompította el a bennem zúgó kiáltásokat a férfi kedvesen csengő hangja. Válaszoltam, mire matatni kezdett. Figyeltem. Megcsapta az arcomat a frissen szárított gyógyfüvek vizes illata. Remegve nyúltam a zacskóért.
– Köszönöm! – nyújtottam a három pengőt.
Még egy picit álldogáltam a jóleső melegben. A férfi pakolászott, hallottam a tabletták koccanásait, és megfordultam.
– Jó éjszakát! – szólt még utánam, amikor kiléptem.
Az eső már elállt, fuldokolva kapkodott levegő után az elázott falu. Futni kezdtem. A patika biztonsága elillant mögülem. A két cipőm hangosan dobogott a macskakő síkos arcán. Anya… anya. Az erdőbe érve csak a házunknál torpantam meg. Benyitottam. A széllökés eloltotta az asztalon álló gyertyát, sötétségbe borult a szoba. Imbolyogva az asztal mellé tolt ágyhoz lépkedtem.
– Anya! Itt vagyok!
Fölé hajoltam. A szeme nyitva volt, üres tekintettel nézett át rajtam.
– Anya… – suttogtam. Semmi válasz. – Anya! – Lekaptam róla a takarót és a szívére helyeztem a kezem. A hálóingére csöpögtek a vízcseppek a hajamról.
A kiáltások újra kezdték a fejemben. – Már késő! Nem érted?
– Anya! – ordítottam. A ház beleremegett, s a nyomor ezer szemmel nézett vissza rám szánakozva.
Magamhoz öleltem az élettelen testet, s úgy szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni. – Ne… Anya… Ne… Ezt nem teheted! Ne hagyj itt! – ziháltam és nyeltem az előbuggyanó könnyeimet.  – Ne menj el! Ne hagyj itt, kérlek! – üvöltöttem. Ezer visszhang üvöltött velem együtt: – Kérlek!
– Anya! Ne hagyj itt egyedül, ne hagyj itt a nyomorban! Kérlek!

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL