KONECSNI GYÖRGY
MASZKOK, 1960-1965
KT02_050157
SÖTÉTSÉG
Sötét volt és hideg. A fűtés egy ideje már nem tartozott a lakásának alapelemei közé, de nem is feltétlen érezte szükségét. Fázott, de nem foglalkozott vele.
Kint tombolt a tél, csak úgy záporozott a hó, az emberek lábnyomai pedig abban a pillanatban, hogy megszülettek, máris a hó fogságába kerültek.
Ő pedig az egésszel nem törődve csak feküdt a hideg padlón egy koszos trikóban. A szobában nem sok holmi volt, mégis képtelenség lett volna megtalálni benne bármit. A padlón mindenütt szemét, az ágynemű a földön hevert, állott szag terjengett mindenütt, a szekrény ajtaja pedig félbetörve lógott ki a helyéről.
Arcára bárgyú mosoly fagyott, a pupillájától pedig szinte nem is látszott sötétkét írisze. Tekintete a semmibe révedt, a mosoly ellenére arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.
Elernyedt teste mellett kiürült injekciós tűk hevertek, karján pedig apró piros foltok éktelenkedtek. Nem sok élet volt már benne, és ami volt, már az is távozni készült.
Azt mondják, mindennek oka van. Az ő életében mindig ezek az ideig-óráig tartó, bűnös élvezetek jelentették az öt percnyi örömöt. Apja elhagyta, anyja pedig nem törődött vele.
Most utoljára döntött úgy, hogy bűnözni fog. A kórházból, ahol előző nap aludt, zsebre vágott egy tucatnyi teli injekciós tűt, és, habár nem tudta, mi van benne, szinte mindet magába szúrta otthon.
Mikor az anyag hatni kezdett, megijedt. Remegve bámult kifelé az ablakon, amikor pedig megfordult, egy magas, vékony alakot látott a szobában. Minél többet pislogott, annál többen lettek. Szemük helyén csak fekete foltok virítottak, szájuk nem volt, viszont második pillantásra már egyáltalán nem tűntek félelmetesnek, sőt. Kifejezetten barátságosak voltak. Óvatosan közelítették őt meg. Körbeállták és lágyan a sötétség felé tessékelték. Mintha a szél vitte volna előre. Fogalma sem volt arról, merre megy, de eszébe sem jutott volna megfordulni vagy menekülni. Élvezte az új társaságot és az utat az ismeretlenbe. Olyan szabad volt, mint még soha.
Körülötte egyre többen lettek, egyre közelebb simultak hozzá és egyre gyorsabban zuhantak a semmibe. Szinte érezte, ahogy belekap hajába a szél. Az sem foglalkoztatta, hogy az alakok arca lassan elvált fejüktől és maszkként hullik a sötétségbe, ahogyan az sem, ahogy lassan teste köré fonták hosszú, hideg ujjaikat. Egyik pillanatról a másikra már mozdulni sem tudott, a kellemes utazás pedig inkább egy szorító, fojtogató érzéssé kezdett alakulni. Kelletlenül nevetgélni kezdett és kisebb rántásokkal megpróbált szabadulni, ám egyre inkább tudatosult benne, hogy semmi esélye. A lények már a bőre alatt kapaszkodtak belé, képtelenség lett volna elválasztani őket. Olyan sebesen haladtak a feketeségbe, hogy a szél már fájdalmasan tépte dobhártyáit. A messzeségben egy apró, szürke folt jelent meg, a sebesség ellenére mégis hihetetlenül lassan közeledett felé.
Hihetetlenül hosszúnak tűnt az az idő, amíg elért hozzá, de amikor felismerte, hogy ez is egy olyan maszk, ami a fekete alakokon volt, megértett mindent. Ő is egy lett közülük.
