FERENCZY KÁROLY
KAVICSOT DOBÁLÓ FIÚK, 1890
KT02_050155
SZÉLCSEND
A tavasz első napjai voltak ezek. Az időjárás ilyenkor még szeszélyes, kiszámíthatatlan, a napsütés egy pillanat alatt viharrá változhatott, csak úgy a semmiből. De azért mind éreztük, hogy a világunk ébredezik és hamarosan valami új kezdődik el.
Aznap, mikor a fiúkkal megbeszéltük, hogy suli után lemegyünk a partra, a nap ragyogóan sütött, egy felhő sem volt az égen.
Cangával mentünk, végig versenyezve az úton. A gyorsaságtól adrenalin kúszott fel a gerincünkön az agyunkig. Mire kiértünk a város egyetlen bányatavához teljesen megrészegített minket a versenyszellem és a gyorsaság mámoros íze. Kurjongatva hajítottuk el a bicajainkat. A part szinte teljesen kihalt volt, a többi embert még nem vonzotta a tó ilyen hidegben, csak a szél zúgott a fás ligetben, ahogy mindig szokott.
Egy pecabot lógott csak a stégről, rendületlenül.
Néha csak azért ugrottunk le ide, hogy az öreg pecást idegesítsük. Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget annak, hogy néhanapján eleszegettük a csalinak szánt kukoricát, vagy leloptuk a botjáról a bóját, de irtóra szerettük nézni, ahogy az öreg bepöccen ezeken. Kidülledt szemekkel kiabált ránk mindig, hogy legközelebb elkap és megfojt minket, egytől egyig.
Volt egy őrült szokása, hogy nem dobta vissza a halakat, de nem is ölte meg őket. Hagyta, hadd szenvedjenek, csapkodjanak a parton, míg teljesen ki nem száradnak. Betegesen szerette végignézni, ahogy elszáll belőlük az élet, az erő.
Kacsázni kezdtünk, egyedül Samu indult a stég felé. Látszott rajta, hogy ki van éhezve valami balhéra. Kiabálva bíztattuk a partról. A hatalmas vödröt, amiben feltehetőleg még vergődött néhány hal, két markába fogta, úgy fordult, hogy a szemközti kocsmából jól rá lehessen látni és lóbálni kezdte a víz felé. Közben üvöltött, hogy ,,Hinta, palinta”, mire az öreg pecás feje megjelent a kocsma ajtajában. Az arca lángba borult a dühtől, bicegős futásba kezdett a stég felé. Az ,,ugorj a Dunába” sornál Samu egy utolsó nagyot lendített, majd ,,zsupsz”, a csapkodó halak már szálltak is a levegőben. Egy pillanatra kihagyott a szívem, azt éreztem, most el tudnának repülni, de aztán hirtelen zuhanva a vízbe csapódtak.
Az öreg már a stég végében állt, onnan nézett farkasszemet Samuval. Veríték folyt végig a nyakán, a térdére támaszkodva lihegett, úgy állta el a menekülési utat Samu elől. Sarokba szorította, a víz minden oldalról körülvette. Tudtam, hogy nem lehet több 5 foknál. Többször feszegettük a határainkat, azzal hogy versenyeztünk ki bír tovább a jéghideg vízben maradni. Az öreg még mindig ott állt, megrögzötten nézte a barátunkat, és nagyon nagyon lassan elmosolyodott. A legundorítóbb vigyor volt, amit valaha láttam.
A levegő egy pillanatig teljesen mozdulatlanná dermedt, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelné, hogy mi lesz most. Aztán elindult felé. Samu nem mérlegelt, egyszerűen csak ugrott. ,,Zsupsz”.
Percek teltek el, mire újra feltámadt a szél.
