KOCSIS IMRE
SZANÁLÁS, 1974-1976

KT02_050148

SÓHAJT A HÁZ

Azt hiszem, ki kéne dobnom az egészet.
Rám ér már egy kis renoválás, vagy valami…
Ha legalább a festék nem potyogna.
De tudod te azt jól, minek mondom?
Elsétálsz reggel mellettem,
és odább rugdosol egy darabka vakolatot.
Átnézel a kitört ablakokon,
átsiklasz a szétszórt szemét felett.
Szeretnélek behívni, de üres vagyok,
romhalmaz, szemét, törött üveg.
Azért nyitva hagyom az ajtót, hátha…
Hátha egy reggelen eszedbe jut iskolába menet,
hogy hogyan építettél fel kőről kőre,
kifestettél kívül, belül,
mosolygós rózsaablakokat adtál nekem,
muskátlit az erkélyre, díszes korlátokat.
Galambokat ültettél a tetőmre, meg egy cirmost
a második emeleti gangra.
Nyávogott és dorombolt néha.
Aztán megtöltöttél lakókkal, beinvitáltad
őket a lépcsőházba, aztán
beköltöztek lassacskán.
És te laktál a legfelső emeleten,
te egyes egyedül.
Aztán elköltöztél, építettél
egy szebb, vékonyabb, darázsderekú
házat magadnak. (Értesz ehhez.)
És a lakók is kiköltöztek. Máshol olcsóbb
a fűtés, szebb a kilátás, jobb a környék.
Te vagy a hibás.
Lepotyog a festék, kitörtek a rózsaablakok,
elhervadtak a virágok, pókhálós a korlát,
a cica sem nyávog már.
Csönd van, nézz belém, az ajtó nyitva.
Van, aki csak a szemetét dobálja be ide,
hiszen senkit nem érdekel egy romos ház.
Még téged sem. Néha azt hiszem,
hogy szerettél bennem lakni.
Én szerettem, hogy hallom a lélegzeted,
még azt is szerettem, mikor kiabáltál,
és megütötted belülről a falaimat.
Tőled még az se fájt.
Otthon voltam neked? Valaha gondoltál rám
úgy?
Gyere haza, nyitva az ajtó.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL