JENDRASSIK JENŐ
NYOMOR, 1896
KT02_050145
MARCSA
Az ajtó feletti csengő érzéketlenül csilingelt bele a patika csendjébe. Walter bácsi, mindenki Walter bácsija abbahagyta kicsit a polcoknál a latin feliratos üvegcsék rendezgetését.
– Jó napot!
– Jó napot! – köszönt Walter bácsi is, és rögtön felismerte a lányt: a Kovácsék Marcsája. Letette az utolsó, kezében maradt üveget, és a magas pult fölé hajolt. – Megint beteg a Bori?
És már kereste is elő az olcsóbb lázcsillapítót és hígított csukamájolajat. A szegény Ko-vácsné meg a lányai csak ilyet engedhettek meg maguknak, mióta Kovács meghalt.
– Nem a Bori beteg – ömlött szét fájdalom Marcsa porcelánarcán. – Teccik tudni, anyám a beteg.
Walter bácsi hümmögött egyet a bajsza alatt, amire igen büszke volt, és a pultra dőlt.
– Tudom, hogy anyád beteg, de ha nem megy orvoshoz, nem adhatok neki gyógyszert.
A kislány bólintott, de nem mozdult.
– Azért küldött, hogy adjak fel egy levelet a postán a nénjének, és jöjjek be ide szerért, mert aszongya, nem akar már szenvedni. Teccik tudni, nagyon csúnyán köhög.
Keserű volt a hangja, de nyugodt – mint egy felnőni vágyó gyermeké.
Walter bácsi végignézett a gyereken.
– Mért vagy feketében? – biccentett Marcsi sötét, lógó ruhája felé. De azt Marcsi nem vette észre: a cipőjéhez hajolt, és a harisnyalyukból egy zsebkendőt varázsolt elő, abból pedig öt pengő forintot.
– Anyám, teccik tudni, azt mondta, hogy ennyi elég lesz.
Nyújtotta Walter felé, de az nem mozdult.
– Mért vagy feketében? – kérdezte újból.
Marcsi szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– A Zsuzsié, csak temetésekre szoktunk felvenni, de teccik tudni, anyám azt mondta, hogy ez a ruha illik most, tehát ezt adta rám. Nekem nincsen fekete ruhám.
Walter bácsi hümmögött megint, de nem nyúlt sem az üvegek, sem a pénz felé.
– Nem is illik az a leányoknak – enyhült meg, és a szemébe szomorúság költözött. – Ülj csak le, keverek egy szert anyádnak.
Marcsi megilletődve nézett a patikusra. Nem ült le rögtön: közelebb lépett a várakozók zsámolyához, megérintette a faragott lábát, végigsimított a piros plüssön, majd úgy ereszkedett le rá, mint egy szomorkás hercegkisasszony. A pénzt visszahajtotta a kendőbe, miközben Walter bácsi a legalsó polc veszélyes szereit pakolta ki a pultjára. Méregetett, öntögetett, néha rápillantott a kis, fekete halálmadárra, és sóhajtott.
Lehet, hogy ő is örökölte az anyja tüdőbaját, gondolta.
Aztán elkészült. Az üvegre gondosan rányomta a dugót, felcímkézte, és megköszörülte a torkát.
– Meg is van. Vidd haza, anyádnak, vegye csak be és nem fog többé szenvedni.
– Köszönjük, Walter bácsi!
Marcsi boldogan átvette, csaknem elmarta az üveget, és előszedte az öt forintot.
– Azt tedd csak vissza, oda, ahonnan elővetted. És nagyon vigyázz rá!
– Igenis, ahogy teccik mondani – pirult el örömében Marcsi: arca porcelánjára rózsaszín fátyol került. – A viszontlátásra! Csókolom!
Visszatömte a pénzt a helyére, és már ment, rohant is, kezében a gyógyszerrel, ami segít az anyján. Az ajtócsengő csak úgy zengett bele – mint a Mennyország ajtaja, egy tüdőbajos édesanya megérkezésekor.
