FERENCZY KÁROLY
KAVICSOT DOBÁLÓ FIÚK, 1890
KT02_050144
EZEK A PINTÉRÉK
– Fogadjunk, hogy az enyém többet pattan, mint a tiétek! – hajolt le a tóparton Jankó, hogy nagy, széles kavicsokat gyűjthessen a mutatványhoz.
Pintérék erre máskor biztosan ugrottak volna: kimarták volna a kezéből a már összegyűjtött köveket, és gyengének és verébnek nevezték volna. De most meg sem nyikkantak.
Jankó tovább kereste a megfelelő köveket, és várta, hogy két kéz a lábát, két kéz a karját ragadja meg, és a Pintér fivérek bedobják a sekély vízbe, a kagylóhéjak közé.
– Eskü, most meglesz a tíz!
Pista hallgat. Laci is. Mi lehet ezekkel? Jankó hajlott derékkal megvonta a vállát, és a lyukas zsebébe tömte a kavicsokat.
– Mi van, nem mertek kiállni ellenem?
Ez persze csak fricska volt, már hogyne mernének kiállni ellene? Idősebbek, jóval nagyobbak és erősebbek, mint ő, és amíg az ő köve csak ötöt pattant a víz fodrozódó felszínén, addig ők már tízig is eljutottak, a saját szemével látta, a tavaly nyáron.
– Janó, inkább gyakorolj egy kicsit! – szólt végre oda Pista. Ő maga ugyan csak forgatta a kövét, amely nem a legmegfelelőbb fajtából volt való, de nem baj, legalább több jut Jankónak.
Jankó megtalálta a legszebb követ. A nem lyukas zsebébe csúsztatta, az lesz a legutolsó, ami majd olyan sokat fog csobbanni a vízen. Biztos volt benne.
– Na, gyertek már, nekem már van elég kövem!
Már kezdte idegesíteni, hogy nem figyeltek rá. Még a cipőjüket sem vették le!
Jankó csak állt, várt, és megpróbálta kivenni, hogy mit néznek a Pintérék olyan nagyon ott, jópár méterre tőlük a parton.
Pár lány hevert ott, nem is lány, inkább hölgy. Jankó legalábbis inkább így nevezte volna őket. Nem olyanok voltak, mint a kishúga. Na, az még igazán csak lány: nyafogós, kicsi és taknyos, és nem ilyen idős és érett, mint azok, ott a parton.
A Pintérék ezeket a hölgyeket bámulták, és ezért nem figyeltek rá.
Jankó elébük állt, úgy, hogy minél jobban eltakarja őket.
– Hé, figyeltek? Kacsázzunk! – de se a Pista, se a Laci nem hederített rá, csak bámulta a hölgyeket, mintha még soha nem láttak volna ilyet.
Jankó megelégelte a dolgot. Fogta a lyukas zsebe tartalmát, és dobálni kezdett, hátha meg-jön ettől a barátai kedve is a játékhoz.
Az első csak kettőt pattant, aztán hatalmasat csobbant a vízbe. Pista ilyenkor mindig felröhögött, de most hallgatott. Ahogy Laci is.
Jankó újra próbálkozott, most mát háromszor pattant a vízen a kő. De Pintérék még mindig nem moccantak. Pista csak szorongatta a kövét, Laci meg állt, mint a cövek, ing nélkül a test-vére mellett.
– Hé, figyeljetek már! – kiáltotta el magát, még az egyik hölgy is feléjük nézett. – Ne nézzétek már azokat a lányokat, még elcsöppen a nyálatok!
Most már nem csak egy, hanem mind a négy hölgy feléjük fordult, kettő össze is kuncogott. Pista vöröslő fülekkel fordult Jankó felé.
– Gebedj meg, Janó! Most mért mondtad ezt?
Laci is elpirult rendesen, és jókorát vágott Jankó hátára.
– Menj a fenébe, te…
És elfutottak, messze a parttól, a lányoktól és Jankótól, aki furcsán nézett utánuk.
– Hát ezeknek meg mi bajuk lehet?
