KONECSNI GYÖRGY
MASZKOK, 1960-1965

III. DÍJ

GÁSPÁR SÁRA

RADNÓTI MIKLÓS KÍSÉRLETI GIMNÁZIUM, SZEGED

(tömeg)síri csend

– Érted jöttünk.
Csend.
– Az életemért?
– Igen.
– Rendben, tessék.
– Hű.
– Mi az?
– Valahogy jobban szoktak ragaszkodni az emberek az életükhöz.
– Hát én nem. Vihetitek.
Csend.
– Így lehet, hogy nem is kell.
– De tényleg, nekem mindegy.
Csend.
– Üdv itt.
– Üdv. Ez a halál?
– Olyasmi, de nem.
– Értem. Furcsa.
– Furcsa.
– Igen.
Csend.
– Ti nagyon hasonlítotok egymásra.
– Hogy érted, hogy mi?
– Hát ti itt egy, kettő, három, négy… öten?
– Ja, úgy. Hatan.
– Hatan?
– Igen. Magadat nem számoltad szerintem.
– Mi van?
– Semmi. Igazából egynek számítunk. De értem a logikád, aszerint hatan.
– Én nem vagyok senki. Ne számoljatok.
– Mi sem vagyunk senkik. Vagy mi is senkik vagyunk. Azért számoltalak bele.
– Kösz.
– Ja, bocs, elfelejtettem.
– Mit?
– Hogy neked vannak még ilyesmi érzelmeid. Sértődés, ilyenek, érted.
– Nincsenek.
– Akkor senki vagy.
Csend.
– Lehet, hogy inkább most megyek.
– Hova?
– Haza.
– Hova?
– Haza.
Csend.
– Hát, sziasztok. Örültem.
– Hah. Furcsa.
– Mi?
– Semmi. „Örültem”. Az érzelmek, megint.
– Ez nem érzelem, csak megszokásból mondjuk. Na, hello.
– Nem tudsz elmenni.
Csend.
– Hű. Tényleg nem.
– Baj?
– Nem tudom. Kicsit.
Csend.
– Nem tudtam, hogy ez ilyen.
– Ez ilyen.
– Nem mondtátok.
– Nem kérdezted.
– Aj.
– Ha mondtuk volna, nem jöttél volna?
– Nem.
– Mindegy. Úgy is elhoztunk volna.
– Az más.
Csend.
– Feszült egy kicsit a hangulat.
– Mert?
– Hát… Olyan… Értitek.
– Nem.
Csend.
– Mert amúgy odakint milyen?
– Másmilyen. Egészen más.
– Mesélj.
– Hát… Mondjuk több a fény.
– Tényleg. El is felejtettem már.
Csend.
– Mióta vagytok itt?
– Hogy érted?
– Mennyi ideje?
– Ja, itt nincs idő.
– Furcsa.
– Felesleges a végtelent számolni.
– Jogos. Mi is csak azért számoltuk az időt, mert volt?
Csend.
– De amúgy szerettek itt?
– Mit?
– Lenni.
– Nem vagyunk itt.
– Mert?
– Nézőpont kérdése.
– Mert?
– Aki nem létezik, az nincs sehol.
Csend.
– Olyan negatív vagy. Nem bántásból.
– Látom nagyon nem jó itt neked.
– Nem igazán. Olyan síri hangulat van.
– Egy sírban vagyunk.
– Tényleg?
– Igen. Úgy rémlik.
Csend.
– Akkor ez tényleg a halál.
– Nézőpont kérdése.
– Neked minden az?
– Lehet.
Csend.
– Akkor csak ki lehet valahogy jutni, nem?
– Nem tudom.
– Nem próbáltátok még?
– Nem.
– Furcsa. Miért?
– Nem jutott eszünkbe.
– Ha nekem sikerül, jöttök?
– Nem. Igen.
– Most akkor nem, vagy igen?
– Nem.
– Akkor miért mondtad, hogy igen?
– Nagyon ritkán előfordul az ilyesmi.
– Mármint mi?
– Hogy valaki mást mond, mint a többiek.
– Mi? Ti öten egyszerre beszéltek?
– Mondtam már, hogy egyek vagyunk, csak nézőpont kérdése.
– Ja.
Csend.
– Akkor nem is tudtok beszélgetni?
– De. Veled.
– De azelőtt?
– Senkivel.
– De rossz!
– Nem. Úgy jobb.
Csend.
– Bocsi.
Csend.
– Beszélgetünk?
– Jó.
Csend.
– Lehet, hogy tényleg haza kéne mennem.
– Hova?
– Haza.
– Ja, igen, már mondtad. Hát menj.
– Megpróbálom még egyszer. Hát, Isten veletek.
– Ja.
Csend.
– Nem sikerült.
– Nem sikerült.
– Nem sikerült.
Sikoly.
Csend.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL