HALMI ARTÚR
VIZSGA UTÁN, 1890
KT02_050137
UZSONNA
A fény melegen ömlik be a cukrászda ablakán. Kanalak koccannak teáscsészéknek, beszélgetés foszlányai zsongnak végig a helyiségen.
A dadus az asztalon könyökölve figyeli, ahogy Mari a kakaójába kortyol.
– Bizonyára ügyesek voltatok.
Tildi fészkelődik a székén.
Csengő csendül, mikor új vevők lépnek a cukrászdába. A szomszéd asztalnál egy kislány a nyakát nyújtogatja, amíg a gardedámja rá nem szól:
– Annácska, legyél szíves nem leenni az új ruhádat… És ne bámulj! Bámulni tiszteletlenség.
Tildi füle hegye ég, és a mellkasa elszorul, alig kap levegőt. A szemközti asztaltól egy fiú rávigyorog.
Tildi lesüti a szemét.
– Én izgultam – szólal meg Mari. – Csomó volt a gyomromban, meg a torkomban, itt… – A száját kitátja.
A dadus az ajkait helytelenítően préseli össze.
– Csukd be a szád! Nem illik.
Tildi szemét szúrják a könnyek.
Nem illik. Semmit sem illik.
Az sem illik, hogy egy jó házból való úrilány megnémuljon, amint vizsgabizottság elé lép. Ilyen csúfosan megbukni, azt sem illik.
Mi lesz most vele?
– De a Tildi megkukult… – kotyogja közbe Mari.
– Hazudsz, te kis béka, nem is! – kiált rá Tildi. Az arca haragosvörös.
Szemközt a fiú a tenyerébe nevet.
– Matilda!
A dadus rosszallóan vonja össze a szemöldökét.
– Egy jó házból való úrilánynak nem illik így kiabálnia.
Hát persze, hogy nem.
Tildi összekulcsolja a kezét az ölében. Tönkre akarja tenni Mari játékait. Össze akarja törni a porcelánbabáit, amint hazaérnek.
Sírni akar.
Mert amint hazaérnek, Apuka szemébe kell nézni, és elmondani, hogy megbukott. És Anyuka talán sírni is fog, még akkor is, ha azt nem illik.
A dadus az asztalra könyököl, és Mari a kakaójába szürcsöl. Egymásra mosolyognak.
Marira biztosan még a vizsgabizottság is mosolygott, mert Marira mindenki mosolyog.
Tildi ujjai megreszketnek az ölében.
A fény melegen ömlik be a cukrászda ablakán.
