BRODSZKY SÁNDOR
KILÁTÁS A BALATONRA, 1870
KT02_050131
EMLÉK
Egy nap. Vagy talán annyi se. Már az elején tudta, hogy nem lesz könnyű. Eddig mégse tűnt ilyen nehéznek. Elképzelte, hogy a Balaton partján áll. Épp olyan szép volt, mint amikor utoljára ott járt, vagy talán még annál is szebb. Sütött a nap, hófehér, pamacsos bárányfelhők úsztak át a mélykék égen. A víz mellett, az úton két öreg épp hazafelé tartott. Ahol lábuk a földet érte, sűrű porfelhő keletkezett és szállt tovább a széllel együtt. Apró bogarak nesze, madarak éneke tette még vidámabbá a tündöklő tájat.
Lépteket hallott. Megfordult, hátha még megpillanthatja. Nem látott senkit, de a léptek zaja nem enyhült, csak egyre hangosodott. Kinyitotta a szemét. A hangok elhaltak, a szobában nem volt senki. Veszekedés, kiabálás törte meg a csendet. Az egyik hang ismerős volt, talán valami régi barát hangja, a másikra nem emlékezett. Talán sose hallotta. Lassan homályossá vált minden. Egyre fényesebb, fehérebb volt a kép, míg végül már vakított.
Sose látta még ennyire szépnek a napot. Lenézett a vízre. Apró fodrozódások, kisebb hullámok törték meg az ég tökéletes tükörképét. Ha azok sem lettek volna ott, talán azt hiszi, még az is az éghez tartozik. Ahogy jobb felé nézett, sötét felhőket vett észre. Rohantak előre, tolva maguk előtt mindent: a napot, a meleget, a fehér felhőket, a fényt, az emlékeket… Halk morajlás hallatszott távolról, a sötétség felől. Majd egy hangos csattanás.
Csak egy könyv volt az. Nagy és poros könyv. Többet is magával rántott. Hirtelen akkora porfelhő keletkezett, hogy alig lehetett levegőt kapni. Valaki gyorsan besietett és kinyitotta az ablakot. A széllökéstől belehasított a fájdalom a fejébe. Tudta, érezte: nem lesz még egy nap. Jó, ha néhány óra.
A széltől zúgott az erdő, az állatok egyre hangosabbak lettek. Hatalmas, fekete hullámok csapódtak a partnak. Előbb csak kisebb villanások látszódtak a horizont alatt, majd megjelentek a villámok, fehéren és élesen. Eltartott egy ideig, amíg a hangja elért idáig. De amilyen sok idő telt el, olyan hangos volt utána. Először csak a mély morajlás hallatszott, majd egyre erősödött, elsöpörve mindent, végül olyan hangossá nőtt, hogy már csak azt lehetett hallani. Abban a pillanatban csak az az egy hang létezett. Kezdett sötétedni, ahogy a felhő beborította az eget. A víz fekete lett. Már az út sem látszott. Sötétedett, sötétedett, amíg már csak a hegyek körvonalát lehetett kivenni. Majd az is eltűnt.
Csend lett. Sötét volt, a szél nem zúgott már. Eltűntek a villámok és a hegyek. Nem volt többé víz. Se út, se emberek. Nem volt szoba, benne poros könyvek. Nem volt szél, hogy az ablakot kivágja. De ő még ott volt. Egy ösvényen. Amely kivezette az élők sorából. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit, csak azt tudta, hogy az ösvényen megy. Sötétség ölelte körül. Az út alig néhány percig tartott, hosszabbra számított.
Hirtelen világosság váltotta fel. Vakító fényesség. Akár a nap. Nem volt többé sötét, se ösvény. Nem voltak emlékek. És nem volt már ő maga sem.
