DERKOVITS GYULA
HALÁRUS, 1930
KT02_050125
AVAGY A HALHATATLAN
A délutáni nap becserkészni készülte Óbudát. A Szentlélek téren kezdte, majd tovább, beljebb egyre csak Üröm felé. A Kórház utca végében lévő kis halboltot sem kerülte el, végigsimogatta az összes árjegyzéket, minden halat, a tulajdonost és a férfi lányát, Adélkát is, aki nagyban szenvedett… Haza akart már menni. Utálta a boltot. A lány érezte, hogy fárad. Szemei kezdtek lecsukódni, tagjai elnehezedtek és valahol belül fájt mindene. Ahogy ellepte az álom, szájában epret ízlelt és maga előtt látta a halottakból falatozó keselyűk csapatát, amik keserűen tekintettettek felé, szemükben a rothadás véres színeivel. Döglött csigák bűze töltötte meg orrlyukait. Újrakezdődött. A lány felriadt. Lassan körülnézett. Mellette vérben úszott a pult, halbél és fejek mindenhol. Ásított. A halárus ránézett, majd visszafordult a kirakat felé.
– Szarul nézel ki… – morogta a bajsza alatt. Méretes karjai guillotine-ként jártak, minden csapásába beleremegett a bolt ajtaja. Az óbudai nyár bekúszott a küszöb alatt, megcirógatva mindkettejük izzadtságtól terhes tarkóját.
– Te is… – bökte ki a lány, majd fejét visszahajtotta karjára. Tovább nézte apját, majd felszisszent, mikor a cigarettájának hamuja az egyik harcsa szemébe hullott. Az állat üveges tekintettel meredt az örökkévalóságba, nem igazán zavartatva magát, de a lányt zavarta. Újra eszébe jutottak a keselyűk. Vijjogásuk betöltötte elméjét, érezni vélte, ahogy fülein keresztül kicsusszan a hangjuk a külvilágba, beszennyezve a halál ígéretével az amúgy is lélekbűztől terhes halárudát, majd tovább, ki, ki a Főtérre, be a gimnáziumba, át a rétesesen, míg el nem vesznek a lakótelepi sötétben. Vajon a halak mit éreznek ebből? Semmit. A láthatatlanban úszva beleütköznek a gyilkosukba, aki mit sem törődve tompa tátogásukkal csak egy újabb csikket hagy emlékükre… – Valljuk be, én mégis csak szarabbul festek… – sóhajtott lemondóan a lány, majd mintha a helyzetet próbálná menteni, megrázta kiégett színű haját és megdörzsölte fájó szemhéját. Ahogy kezeit elemelte arcáról, azok véresek voltak, vagy talán könnyesek. Vagy mindkettő.
Gyorsan behunyta szemét. Inkább választotta az éhező halálmadarakat, mint a valóságot. Mellette a férfi fáradhatatlanul aprította a halhullákat, bárdjai húsért könyörögtek, ő pedig örömmel ölte a halottakat. Semmi kegyetlenség nem volt a mozdulataiban, szinte szerette őket.
– Ugyan, Adélka, túl szigorú vagy magaddal… – búgta a halas, mire a lány megint gyermeknek érezte magát, újra kiestek tejfogai, ismét magára hagyták a madarak. Csak az uszonyos dögök maradtak vele, még akkor is. A férfi keze megtorpant a levegőben. Cigarettája vége kialudt, légzése megbotlott, majd megállt. Tekintete kiüresedett, kísértetiesen hasonlított az előtte fekvő halra. Majd tagjaiba visszatért az élet, körbeficánkolta a megtermett testet. – Halhatatlan. Hallatlan. Hal – súgta kelletlenül és lesújtott bárdjával. A csuka feje lebukfencezett a pultról, majd beleütközött a lány cipőjébe véres nyomot hagyva maga után.
– Az.
