DERKOVITS GYULA
HALÁRUS, 1930
KT02_050120
A HALdokló monológja
Hé, ne bánts, hallod?
Azért még egy kicsit szívesen élnék… De az a minimum, hogy – ha már leölsz – egy másik embernek adsz el. Komolyan, ez a rusnya kalapos?! Neki maximum teknőseledelnek kellenék, vagy pedig agyonlocsolna citromlével.
Azt nem szeretem. Csíp.
Fogadjunk, azt sem tudod, hogy még élek! De bizony, Aranyapus, nem vagy te már olyan erős, mint fiatalkorodban! Gyengült az aljasanhátulróltámadok-horgod! Úgy látszik, nem csak a hajad hagyott el, hanem az erőd is…
Na és azzal vajon tisztában vagy, hogy a mérleged helyesírási-hibás? A súly hosszú ú, te halszagú krumpliagy! De honnan is kéne tudnod, igaz? (Egyébként meséld már el, milyen érzés, hogy egy hal okosabb nálad?)
Ó, és VADHAL, mi? Ezek szerint csak én lettem szenilis? Mert rémlik valami nagy akvárium, amiben úgy voltunk, mint a heringek… Tengert pedig még sosem láttam… De biztos tévedek – végül is csak egy hal vagyok, nem?
Áruld csak a testemet, te strici! Vagyis, pardon – adj csak el, te inkompetens marha, aki annyit konyít a halakhoz, mint egy szalmabála! Komolyan, ha nem tudod, hogy melyik hal él és melyik hal, mit keresel itt egyáltalán? De ez már nem az én dolgom, ugye? Hát jó! De hallja meg halálsikolyomat a világ! Tudja meg mindenki, hogy nincs sanyarúbb lét a piaci halénál! Visszahangozzon a kirakatüvegek között, hogy egy zsarnok tart engem a kezében! Mikor pedig a bárd lesújt, íródjon be nevem halvérrel a krónikákba! És ti soha ne feledjétek – értetek leszek mártír!
Ha pedig van igazság a Földön, akkor te, bőrfej nem kapsz utánam borravalót.
