KONECSNI GYÖRGY
MASZKOK, 1960-1965
KT02_050110
MASZKOK
Alakok libegtek át a szeme előtt, cirógatták a retináját, és úgy viselkedtek, mintha szépek lennének. Pedig nem voltak azok, csak a megtévesztés mesterei.
A fiú nézte őket. Megpróbált nekik nevet adni. Az első kettőt Edgarnak és Allannek nevezte, Poe után – pont így képzelte el a maszkokat A vörös halál álarcában, kézenfekvő volt hát a választás. Aztán következett Rosencrantz és Guildenstern, két gúnyolódó, sápadt alak, akik őszintébbnek akartak tűnni annál, mint amilyenek voltak. Majd elnevezett egyet Elemérnek, mert gyűlölte ezt a nevet, és Elemér nagyon ráijesztett.
A többiek már jelmezeket is viseltek, nem csak maszkot. Vicces kalapokat és tollakat, mintha nem is a halottak napját ünnepelnék a félelmetes, koponyás maszkjaikban, hanem farsangolni indulnának. A fiú felismerte a tollas kígyót, így őt könnyű volt Quetzalcoatl-nek keresztelni, de az utána kígyózó rengeteg emberrel (vagy szellemalakkal) már nem tudott mit kezdeni.
És akkor hirtelen megragadták, a keze kicsúszott az anyjáéból, két vézna csontváz felkapta és a magasba emelte. A fiú felordított rémületében, sírva fakadt, Batmanné mázolt arcán csíkot húztak a krokodilkönnyek. Nem látta az anyját, pedig egy fejjel magasabban volt az ünneplő tömegnél. Mindenki énekelt és éljenzett, egymásba fonódott mozdulataik egész utcahosszokon hullámzottak végig. A fiú sírt, és csak vitte magával a színes kavalkád.
Egy sarki ház erkélyére tették le, ahonnan nem tudta, hova menjen. A lába alatt hömpölygött a tömeg, az anyját végleg elvesztette szem elől, a cukorkoponyát is elejtette valahol, amiért annyit könyörgött, és végül megkapta. Már nem akart nevet adni a maszkoknak, csak hazamenni, és elfelejteni ezt a rettegést.
Alkonyatig kuporgott az erkélyen, egészen az első tűzijátékig. Akkor az erkély tulajdonosai, egy idős házaspár (és egy angóramacska) kijöttek a lakásból, hogy lássák tűzijátékot, és így találtak rá a fiúra.
– Ha egy gyerek elveszik a halottak napján, csak egyféleképpen juthat vissza a szüleihez – mondta a néni.
– Úgy, ha ő is föltesz egy maszkot, és elindul a tömeggel szembe – folytatta a bácsi.
A fiú túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy kérdezősködni, vagy ellenkezni kezdjen. Elfogadta a feléje nyújtott, fekete-fehér maszkot, kissé dadogva megköszönte a segítséget, és az erkély rácsán átmászva távozott – vissza a tömegbe, ahonnan odakerült.
A maszkból alig látott ki, mégis érezte, hogy merre megy. Vörösesen látta az arcokat, mintha vérbe mártogatta volna az ünneplőket, és érdekes módon mindannyiuknak érezte a szagát is. Egyesével. És azt is tudta, mire gondolnak, és ha rá néztek, látta az arcukon a félelmet.
Kaján vigyorral az arcán rohant az árral szemben, és kacagott, ahogy utat nyitottak neki az álarcos emberek. Teli tüdőből, süvítve kacagott, amíg mindenki el nem menekült előle, és egy szökőkút szobrán ücsörögve meg nem találta kisebesedett arcú, holtsápadt anyját.
