KOCSIS IMRE
SZANÁLÁS, 1974-1976

KT02_050109

SZANÁLÁS

Munkába menet mindig elsétálok egy haldokló bérház mellett. Szép ez az épület, csak éppen üres és élettelen. Pont, mint te. Vagyis, inkább, mint mi. A kapcsolatunk. Vagy, hát tulajdonképp nem is a kapcsolatunk, mert olyan már nincs. Igazából abban is kételkedem, hogy egyáltalán volt. Na, mindegy most nem te vagy a lényeg, hanem a ház. Szóval ezt a bérházat fel kellene újítani, költöztetni bele új lakókat, megtölteni emberekkel. Elvileg pénz is van rá, már csak el kéne kezdeni. Mondjuk, felőlem aztán le is bonthatnák, én azt se bánnám, igaz akkor egy darabig a másfelől kéne megközelíteni a munkahelyem, annak meg nem örülnék. Szeretek erre jönni, tetszik ez a környék. Sokszor sétáltunk erre. Te meg én. Igaz te annyira nem szeretted, mindig nyafogtál, hogy túl lepukkant és régi itt minden. Én meg mondtam, hogy képzeld azt, hogy ez egy másik világ, visszamész a múltba és…aztán leálltál velem vitatkozni a nyílt utcán, hogy miért viselkedem úgy mint egy nagy gyerek, hogy téged se tudlak komolyan venni és még azt is elfelejtettem, hogy ma van a szülinapod ráadásul reggel megint beszorultál a vécékagylóba, merthogy az a hülye ülőke meg én és az a rémegyszerű mozdulat amit már annyiszor demonstráltál a „fürdőszobavitáink” során…Egy idő után, már oda se tudtam figyelni rá, hogy mit mondasz, csak az ajkaid mozgását figyeltem és belevesztem a dühtől kipirosodó arcod, a tágra nyitott szemeid és a homlokodon annak a fura helyen kitüremkedő erecskének a látványába. Igen, elfelejtettem a szülinapod, igen gyerekes voltam és nem vettem, sőt szerintem még most sem veszek elég komolyan semmit, de azóta esküszöm, mindig lehajtom az ülőkét és pisálás után is rád gondolok. Arra is állandóan panaszkodtál, hogy nem vagyok elég romantikus. De azért szerettelek, annak ellenére is, hogy az egész kapcsolatunk olyan volt, mint egy Csehov dráma: elbeszéltünk egymás mellett aztán bőgtél. Talán vigyáznom kellett volna, és nem hagyni, hogy szépen lassan eltűnj mellőlem. A legszörnyűbb, hogy akkor se figyeltem rád, akkor utoljára, amikor még lett volna esély megmenteni a halálra ítélt „Minket”… Csak az tűnik fel, még ma is, hogy a hajkefém már nincs tele szőke, göndör hajcsimbókokkal, a fogkrémes tubusra már nem kerül vissza magától a kupak és, hogy akadálymentesen jutok be a lakásba, mert eltűntek a cipőid. Szóval, igen, ennek így lett vége. De már nem is számít, te sem számítasz. Csak azt a rohadt bérházat akartam elmesélni, hogy mennyire idegesített, hogy nyitva az ajtaja. Komolyan nem gondolt rá senki, mondjuk az utolsó lakó, aki kiköltözött, hogy becsukja azt a szerencsétlen ajtót? Szegény épület, ott áll, nyitva és át van verve. Biztos azt hiszi nem olyan sok időre veszett ki belőle az élet, hiszen nyitva hagyták, nem véletlenül, ez azt jelenti, bármelyik percben újra visszatérnek belé. De nem fognak. Veszélyes és kegyetlen dolog nem bezárni az olyan helyeket, ahová többé nem megy vissza az ember. Mit ne mondja, te is jobban becsaphattad volna magad után az ajtót…

 

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL