II. DÍJ

TAKÁCS NOÉMI

ANDRÁSSY GYULA GIMNÁZIUM, BÉKÉSCSABA

BIZONYÍTÉK

Mindig erős akartam lenni. Ha erős vagy az jó. Az erősek sose sírnak. Nem törik el a tányért vacsoránál. Nem vizelnek ágyba, ha rosszat álmodnak. Nem verik meg őket a testvéreik. Nem vágynak az anyjuk megnyugtató simogatására. Nem szégyelli őket az apjuk. Én gyenge vagyok. Sokszor van, hogy valami fáj, valami szomorúvá tesz és olyankor sírok, de mindig csak egyedül, magamban. Azon már nem kesergek, hogy gyenge vagyok, tudom okkal lettem az. Ez pontosan így van rendjén.

Édesapám erős ember, gyakran megüti édesanyámat. Látom. Ott van. Az erő bizonyítéka. Felszakadt ajkak. Monoklis szempár. Szürkészöld foltok az bordák mellett. Az ujjak nyoma a nyakon. És azok a félelmes férfikéznyomkarperecek anyám csuklóin. Ilyen ékszerekkel csak egy erős ember ajándékozza a feleségét. Tudom, nem mások előtt akarja fitogtatni erejét. Apám mindig kéri anyámat, hogy fedje el a bizonyítékokat. Nehéz az, ha egyszer ilyen sok van. Anyám a legkedvesebb nekem. Nem szeret, hiszen a gyengéket nem lehet úgy igazán, teljesen szeretni. De megtűr, mert ő is gyenge, ugyanazért jöttünk e világra. Így a közös feladat, hogy biztosítsuk az erős emberek számára a tudatot, hogy erősek összeköt minket és ezért szeret.

A fivéreim bátrak. Édesapa szerint remek, erős fiúk. Az ő bizonyítékaikat én hordom magamon. A felhorzsolt tenyér. A letört fog. A kicsavart kar. A fejbőrrel együtt kitépett haj. A hasfalon hagyott térdnyom. A testemen hordom és mutatom, hogy a testvéreim erősek. Azért vagyok, hogyha rám néznek ez mindig eszükbe jusson.

Amikor édesanya meghalt sírtam. Édesapánk nem vigyázott rá eléggé. Ő is sírt. Zokogott. Nyáladzott. Mindent összetört. Ordibált. Anyám magával vitt minden bizonyítékot. Apám csatlakozott hozzám. Többé nem lehetett erős, nem volt mivel igazolja. Már ahhoz sem volt elég ereje, hogy engem tegyen az új bizonyítékává. Gyenge ember lett.

Akkor délután nem maradtunk otthon a bátyáimmal. Lementünk a folyóhoz kacsázni. Én sose tudtam. Minden szürke. A könnyek fátylán keresztül minden homályosabb. A testvéreim csak álltak és nézték a folyót, nem mertem közel menni hozzájuk. De láttam. Éreztem. Félnek. Nem akarnak gyengévé válni, mint apám. Markomba fogom a köveket. Ahogy összeszorítom őket, megcsikordulnak. Ettől megfájdul a fogam. El akarom őket hajítani. Nem a vízbe. Oda minek? Csak elsüllyednének. Hozzá akarom őket vágni a fivéreim fejéhez. Be akarom törni a koponyáikat. Be akarom bizonyítani, hogy erős vagyok. Nem teszem. Nem sírok hangosan. A könnyeim bárcsak lemosnának az élet vásznáról. Én nem kellek ide. Eltűnnék. Mennék anyámhoz. Magára hagynék három gyenge embert. Itt minden túl szürke. Elhajítom a kavicsokat. Nem nézem merre vagy hová repülnek.