FÉNYES ADOLF
TESTVÉREK, 1906
KT02_050102
OLVASNI JÓ
Annácska már akkor tudta, hogy az öccse nemsokára megérkezik, mikor a fiú még csak az utcasarkon fordult be. Nem volt ebben nagy ördöngösség, hisz iskola után az egész falu a gyerekzsivajtól visszhangzott.
A lány gyorsan elrejtette a papirost. Épp mielőtt még egy barna üstökű tornádó a szoknyájához szaladt volna.
Matyus alig múlt el kilenc éves, ami szerény véleménye szerint a felnőtté válás kapuja, és mint olyan, megkövetel bizonyos szabályokat. Így például bármennyire kényelmes is, nem csimpaszkodhat a nővére szoknyájába néhány másodpercnél tovább. Azt csak a kisgyerekek csinálják. Megengedett azonban férfias távolságban megállni – ami esetünkben nagyjából fél méter volt, de hát ki számolja -, és hagyni, hogy a gyenge fizikumú hölgyek helyet foglalhassanak. Eközben persze megtehetjük, hogy az aznapi történésekkel szórakoztassuk őket, hisz szegényeknek férfi nélkül oly kevés mulatságuk marad.
Matyus pedig férfi volt a javából, így zokszó nélkül vállalta magára súlyos kötelességét, és tökéletesen leplezett mártírérzéssel fogott bele meséjébe:
– Képzeld csak, húgocskám! Ma a tanár úr behozott egy rakat könyvet, és felolvasott nekünk egy részletet Séksz… Shakespí… na szóval Shakespeare egyik művéből.
– Valóban? Biztos nagyon érdekes lehetett – álmélkodott Annácska szórakozottan. Igazából fogalma sem volt, kiről van szó, de röstelte volna bevallani. Az öccse azonban ebből nem vett észre semmit.
– Az volt, bizony – bólogatott hevesen Matyus teljes mosollyal az arcán. – Mondjuk, nem sokat értettem belőle, de a tanár úr azt mondta, még idén megtanulhatunk olvasni, aztán pár év múlva már mi magunk olvashatjuk ezeket a regényeket.
– Még idén megtanultok olvasni?! Ez fantasztikus. Akkor majd olvasol nekem is, ugye? – érdeklődött tovább Annácska, hogy elterelje öccse figyelmét minden másról. Szerette azt a boldogságot, ami Matyus arcán látszott, valahányszor az iskola került szóba, így azt akarta, hogy minél tovább megőrizhesse ebben az állapotban.
– Ez csak természetes – húzta ki magát büszkén a fiú. – Bármit elolvasok, amit csak szeretnél. Sőt, megtanítalak majd téged is.
Annácska könnyekkel küszködve bólintott. De nem akarta elrontani testvére örömét azzal, hogy sír. Nem akarta elmondani, hogy sem ő, sem Matyus nem fognak soha olvasni. Végül aztán sikerült összeszednie a bátorságát, hogy kimondja:
– Örülök, hogy ennyire tetszik az iskola. Holnap viszont segítened kell a ház körül. De utána majd mehetsz megint.
És ezt mondta ezután minden nap. Egy éven át.
