KONECSNI GYÖRGY
MASZKOK, 1960-1965

KT02_043001

HASADÁS

15:34
Vér van mindenhol. De nem. Vagyis…az a sok vér. Fáj a fejem. Mintha kalapáccsal vernék a szoba falát. A vér. Le kell mosnom. Előbb még el kell tüntetnem innen. Igen. Ezt fogom tenni. Előbb megszabadulok tőle, aztán a vértől is. Megragadom a lábát és elvonszolom. Feldarabolhatnám, de az még több vérrel jár. Egyszerűen csak itt hagyom, bezárom az ajtót és elmegyek.
09:12
Nem bírtam kikelni az ágyból. Csak feküdtem és bámultam kifelé az ablakon. Végül mégiscsak felálltam és kimentem a fürdőbe. Majd felöltöztem és lementem a konyhába.
15:28
Azt hiszem szédülök, széthasad a fejem, de ezt ő nem érti. Miért ordít? Nagyon fáj. Egyre csak a hibáimat sorolja. Törődhetnél mással is, undorító vagy, hánynom kell tőled, bárcsak meg sem születtél volna. Sikítok. De mintha észre sem venné. Az a zúgó hang. Véget kell vetnem ennek. Felemelem a karom és már csak a tágra nyílt szempárban visszatükröződő kés élét látom.
15:00
Amint a szemébe néztem összeszorult a szívem. Rettenetesen félek. A konyhapult már teljesen a hátamba nyomódik. Nincs tovább. Remeg az egész testem. Már a fejem is kezd fájni. Nem fogom kibírni.
15:42
A tükörbe nézek és szinte gyomorszájon vág a felismerés. Megöltem valakit. Mit tettem? A légzésem egyre szaporább. Semmire sem emlékszem. Már-már az ájulás környékez. Kimegyek a fürdőből. Abban a pillanatban a földre zuhanok. A kamra ajtaja előtt hatalmas tócsában áll a vér. A falon lévő véres kéznyomok gúnyosan kacagva nyúlnak felém. Négykézláb kúszok oda. A tócsától egészen a konyhapultig egy széles vércsík húzódik, mellette apró üvegszilánkokkal. Lassan felállok és óvatosan kikerülve a tócsát lenyomom a kilincset.
14:57
Hangosan kivágta az ajtót. Össze rezzentem. Mit tehetnék? Reménytelen. Itt vagyok a konyhában, egyedül. Mikor meglátott, a kezében szorongatott sörösüveget a falhoz vágta, pontosan a fejem mellett, mire az apró szilánkokra tört.
15:30
Egyenesen a mellkasába döföm a kést. Spriccelt a vér. A fejem. Szinte ketté hasad, miért nem hagyja abba a kiabálást? Hát nem érti, hogy felrobban a fejem? Most a hasába szúrom, többször is. Így talán abbahagyja az ordítást. Vér van az arcomon. De a fejem, még mindig hasogat. A kés. És az a rengeteg vér. Megöltem. Nem. Csak elhallgattattam. Igen. Hisz folyamatosan kiabált velem. A késre pillantok. Csorog rajta a sűrű folyadék. Gyorsan eldobom. A szétroncsolt, vérben úszó testre tekintek. Már nem mozog. Sikerült. Csönd van. Végre.
15:45
Letérdelek. Tényleg én öltem meg. A vér még mindig szivárog elernyedt testéből. Soha nem tudtam volna embert ölni, de Ő. Skizofrén vagyok és a másik énem képes embert ölni. Sőt talán még élvezte is. Nem tudom elhinni. Nem vagyok szomorú. Ijesztő, de valahol a lelkem mélyén megnyugodtam. Lassan elsétáltam az asztalig, ahol a telefon volt. A még mindig véres kezemmel benyomtam a gombokat és a fülemhez emeltem a készüléket. Amint meghallottam a nő hangját elmosolyodtam és így szóltam:
– Gyilkosságot szeretnék bejelenteni. Megöltem a férjem.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL