FERENCZY KÁROLY
KAVICSOT DOBÁLÓ FIÚK, 1890
KT02_042905
MENEKÜLT
Az este csapott belém a gondolat,
A barátaim közt ültem és bámultam
Egy fiúcskát. – Aki mereven nézett
S nem olyan ámultan, mint gondolod
Inkább úgy, mint akinek a lelke vérzett.
A tekintete ismerős volt. Ismerős.
Ahogyan szemöldöke élesen
Kidomborodott a homloka közén.
Jobban szemügyre vettem,
Láttam azt a heget a kezén
Majd a saját kezem vizsgáltam.
Barátaim, szerintem örültek,
Hogy jó pár percig nem fárasztottam
Őket, mert teljesen belém fagyott
A szó. Oda léptem hát hozzá.
Kérdeztem: Haragszol?
A fiú csak bámult rám, szeme
Alatt sötét karika húzódott.
A bokáján halvány kék folt volt
Még emlékszem mennyire megzúzódott,
Amikor a lépcső élének vágtam,
Mert Gabival és Andrissal menekültünk.
Haragosan, megfogtam a fiú gallérját
És kicibáltam a szórakozóhely elé.
Miért néztél? – Kérdeztem s közben
Utolsó szál cigarettámra gyújtottam.
A fiú meg odadőlt a lámpaoszlop mellé
És sírni kezdett. – Ez volt az álmod?
Szegezte fejemnek a kérdést.
Itt ülsz, mint a nagy menők, látod.
Ahelyett, hogy megváltanád a világot,
Ahogyan régen akartad!
Akartad. Úgy csengett vissza fülembe
Az echó, hogy soha se feledjem,
Mit akartam valaha…
Próbáltam kontrázni, de bármi,
Ami eszembe jutott jelentéktelen
Próbálkozásnak tűnt és ha volt is
Egy megfogható gondolatom,
Mire mondtam volna, eltűnt
A mondandóm végtelen vizében.
Mert most bort ittam és majdnem
Vizet… Prédikáljak? – Hogy is van ez?
Ha kell hát elmagyarázom! Egyszerű.
Álltam elé hetykén, hogy nekifogjak
Közben azt sem tudtam, mi lesz
A következő mondat.
A fiú pedig csendben várta,
Várta, hogy indokoljam, hová lett
Minden, mit egykor mostanra már
Beteljesíteni vágytam. Sétálni hívtam.
Csendesen kullogott mellettem.
Hajnalodott, mikor a partra értünk.
Kezdtünk beletörődni abba, hogy
A másikból egy szót sem értünk.
Ő egy galambot kergetett, én
Kacsázni próbáltam.
