KT02_042903

TORZÓK

A régi színház épületébe menekült. A szíve vadul kalapált, nemcsak a futástól, de a félelemtől is. Rettegett, hogy a Másik megtalálja.

Fázott. Miután kimászott az ablakon és menekült az utcán, egyszer elesett. A pizsamája egyik ujja belelógott egy pocsolyába, de nem törődött vele, csak rohant tovább. Ezt kellett tennie. Mindig egyedül hagyták, és olyankor visszajött. Nem bírta tovább!

Most zihálva támaszkodott a falnak. Sikerült lehagynia?

Körbenézett. A koszos, egykor talán vörös függönyök szakadtan lógtak a színpadra. Nem messze tőle a deszkák betörtek és fekete lyuk tátongott a mélybe. A mennyezet barátságtalanul magasan volt, ernyedt pókhálók himbálóztak rajta. A nézőtér üres volt, de elgyötört, hiányzó ülésekkel, felhasadt huzatokkal, rengeteg porral. Egy széttört tükör szilánkjai hevertek lent. Itt biztos nem találnak rá.

Mielőtt végre megnyugodott volna, szörnyű érzés futott végig rajta. Talán a legrosszabbat tette! Hiszen megint egyedül volt! Őt esetleg ott hagyhatta egy időre, bezárva. Ám a többiek jönni fognak, ő pedig nem tehet semmit ellenük!

Ekkor a függönymaradványok mocorogni kezdtek. Először csak kicsit. Mintha valakinek a lélegzetvétele mozgatta volna őket. Valakié, aki a függöny mögött állt… Feltápászkodott, s a cafatos rongyokhoz lépett. Egyre biztosabban hallotta a mély, ütemes lélegzetvételeket. Mikor elég közel ért, az egyik lyukon már a leheletet, az apró hőhullámokat is érezte sápadt bőrén. Remegő kézzel nyúlt a függönyért. Bekukucskált az egyik résen. Egy fehér, koponyaszerű maszk nézett vele farkasszemet, s rögtön keresztülsuhant rajta! Kétségbeesetten kiáltott.

A függönyök most már vadul táncoltak. Hideg kéz érintette a nyakát, aztán rögtön el is engedte, hogy a színpad réséből a lábát kapja el és lehúzza. Sikítozva kapálózott, nagy nehezen kiszabadította magát. Összemosódtak előtte az ide-oda repkedő, darabos, fehér árnyak, amikben az egyetlen közös a szögletes csontmaszk volt. Akárhogy ellenkezett, érezte: itt a vég! És bárcsak már itt lenne! Milliószor érezte már ezt a földöntúli rettegést, nem akarta többször. Kést kellett szerezni, most, azonnal! A tükörszilánkokban megkettőzve látta magát.

A Másik megjelent és beléköltözött. Szerette volna feladni a küzdelmet, hagy legyen teljesen az övé, de nem tehette. Az életösztöne nagyobb volt a marcangoló pániknál. Jobb keze már egy hegyes, hosszú üvegszilánkot tartott, bal keze igyekezett visszatartani. Az Idegen ezúttal erősebbnek tűnt, mint valaha. Minden alkalommal erősödött, ő pedig gyengült.

Egy váratlan mozdulattal mégis sikerült a falba nyomnia a szilánkot, a Másik pedig visszavonult valahová, talán a nézőtérre. A monoton, fehérmaszkos torzókat hagyta itt, amik a haját, a ruháját tépték a sötétben, egyszerre suttogtak és visítottak a fülébe…

Mikor az otthon ápolói megérkeztek, egy percig csak nézték a férfit, aki egyedül állt a színpadon, a csendben, kétségbeesetten üvöltve kapálózott, hadonászott a levegőben. Némán indultak felé.