BRODSZKY SÁNDOR
KILÁTÁS A BALATONRA, 1870
KT02_042502
ISMÉT ELSÖTÉTÜL
Itt az idő. Hátamon, hónom alatt a frissen elkészült stációk. Lerovom a tartozásom.
Hiszek egy Istenben. Mindenható atyában. Hiszek a földek tápláló ölében. Hiszek egy Mindennapi Kenyérben. Hiszem a sebek gyógyulását. Hiszem, hogy a Keresztemnek helye van valahol. Valahol, egy sárgás dombtetőn. Egy útkereszteződésben. Egy tó fenekén. Egy hegycsúcson. Egy híd alatt. Az Úr lábánál.
Tizenkettő. Szinte elveszek a két mély keréknyom között. Jobb lenne elfelejteni önmagam. Eltűnni a barázdákban. Letérdelni.
Gyónom a Mindenható Istennek. És nektek, ti tölgyfák. És neked, te mélyszemű tó. Halld meg te is, vén Börzsöny! Úgyis tudod, tudsz te mindent rég! Sokszor és sokat… Gondolattal, szóval, cselekedettel…
Hét. A karók átkerülnek jobb karomból a balba. Jobbom mintha sóhajtana egyet, végre megkönnyebbülhet egy időre. Hisz addig nem tudja, mit csinál a bal. Egyre meredekebb a földes út. Leszúrom a karót. Innestől kezdve talán fogynak a terhek. A Nap bágyadtan simítja fedetlen üstököm, dísztelen ujjasom, a faragott rovátkákat a cölöpön. Megborzongok. Ez nem vezeklés. Ideje továbbindulnom.
Én vétkem. Én vétkem. Én igen nagy vétkem. Kérlek ezért téged, kicsavart, vén szilfa, hogy imádkozz érettem…
Négy. Meleg van. Víz fakad a testemből. Egy kéz letörli gyengéden. Talán a bal. Aztán újra munkához lát. Ügyes kéz. Hála érte.
Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Én akarlak téged meglátogatni. Amott, egészen fent, a dombtetőn, ugye, jó lesz?
Három. Talán tényleg letehetem odafönt. Letehetek mindent. Talán megláthatom. Hiszen soha meg nem szűntem vágyakozni utána. Feltámad a szél, lejjebb sodorja vállamról az ujjast. Utánakapok, bal lábam elbotlik egy rögben. Megtántorodom, elejtem a megmaradt fákat. Nevetnek rajtam a büszke felhők. Üzensz nekem, Uram? Hát vétek-e, ha a bűntől szabadulna az ember? Hát szégyen-e, ha felveszi a keresztjét? Falánk, gúnyos vihar jön.
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Kettő. Az ujjas ottmarad a füvön. Elfáradtam. Megfoszttattam ruháimtól. Puszta, tökéletlen valómban görnyedek az utolsó, két fából összeácsolt cölöp fölé. Beteljesedik hát. Megfeszítem én is. Mielőtt a földbe verném, felnézek a világra.
Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Egy.
Hiszek egy Istenben.
