KT02_042403

MASZKABÁL MASZKTALANUL

– Hullócsillag! Gyorsan, kívánjunk valamit!
Hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit kívánni mernék. Csak egy verssor visszhangzott a fejemben.
Mint Hans Castorp Madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén…
– Kívántál, ugye? – vont kérdőre szigorúan a legjobb barátnőm, Tália. Csak az jutott eszembe, hogy szép a szeme. Bizonytalanul bólintottam.
– De ugye tényleg? Tudom, hogy nem hiszel az ilyesmikben. Ugye nem csak nem akarsz megbántani?
– Eei… – jött ki a torkomon. Többre nem futotta.
Tálián át ugyanis elkezdett láthatóvá válni a mögötte lévő barnás téglafal, aminek támaszkodott. Elkezdet átlátszóvá válni, majd végül csak a csontjai fehérlettek a terasz lámpájának fényében. Akár egy röntgenfelvétel…
Velőtrázó sikoly hagyta el a száját, ahogy szemürege elé kapta ujjperceit.
– Te jó ég, Vera, csontváz vagy! – Aztán rájött, hogy a kezén át is lát. Mikor felfogta, hogy ez azért van, mert magából is csak a csontot látja, nemes egyszerűséggel elájult.
Én hátradőltem a fűben, mindig is csak így tudtam gondolkozni. Karjaimat csiklandozták a fűszálak, hátamat nyomták a göröngyök.
– Tehát – kezdtem gondolkodni hangosan. Megtehettem, Tália tizennyolcadik születésnapjára azt kérte a szüleitől, hogy kijöhessen velem a tanyájukra. A legközelebbi szomszéd kilométerekre volt, nem hallhatta senki, hogy hülyét csinálok magamból. – Lássuk csak. Testérzeteim vannak, mozogni tudok, tehát normális vagyok… Csak nem így észlelem.
Mint Hans Castorp Madame Chauchat testén…
– Tudod, József Attila anno nem pont így értette – közöltem a csillagokkal. Hiába, a lehetetlen valósággá vált, felhúzott térdem makacsul csupasz térdkalácsnak látszott.
Az oldalamra fordultam, Tália felé. Óvatosan végigsimítottam tapintásra bőr, látványra csont arcán. Olyan védtelennek tűnt… Hirtelen megértettem Hans megigézettségét.
Az égen felettünk elsuhant még egy üstökös – lassan megérkezett a Perseidák fő raja is.
– Azt kívánom, hogy merjem neki bevallani – súgtam, amit elsőre kérni sem mertem.
Percekig vártam. Tália egyenletesen szuszogott mellettem. Állt a világ, nem történt semmi. Keserűen felnevettem.
– Lám, van, ami még az égi hatalmaknak is lehetetlen…
Tália felébredt a hangomra, riadtan felült, rettenetesen picire összehúzva magát, mintha szégyellené a csontvázát.
– Nyugi – mosolyogtam rá, és a barna tégláknak dőltem. – A csontvázad, az arcod maszkok nélkül, a létezésed leglényege… Gyönyörű vagy.
Elakadt a lélegzetem, ahogy rájöttem, mit mondtam. Meglepetésemre szerelmem fehéres arccsontjai vöröses színezetet kaptak.
És Tália megcsókolt – csont a csonthoz, mégis éreztem a puha szájat. Aztán hozzám bújt, és csak annyit mondott:
– Eddig én sem hittem igazán a csodákban.
Átöleltem, és mi, a két csontváz, csak néztük, ahogy hullanak a csillagok.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL