KT02_042401

DUNA-PARTI KAVICSOK

– A Józsi az hülye – mondta anyám, az asztalnál, ebéd közben. – De nem úgy hülye, mint ti ketten, hanem rendesen. Értitek? Nem játszani többet vele.

Jó volt az ebéd. Bár nem volt elég szaft a pörköltön, de hús volt. Láttam a bátyámon, Péteren, hogy nem örül neki, hogy most már mindenki rájött, hogy a Józsi tényleg hülye. Én se örültem neki. Mert ha nincs Józsi, akkor megint én leszek megverve. Nem nézett fel Péter a tányérból, de láttam, hogy dühös, erősebben szorította a kanalat. Még kenyeret se kaptunk tunkolni.
Hogy lássa anyám, én értem, kicsiket bólintottam és repetát kértem. Nem kaptam. Péter kapott. „Péter az én kősziklám” anyám mindig ezt mondogatta és úgy pakolta neki az ételt, mintha még nem lenne elég nagydarab szikla a bátyám. Apám is Péter volt. Én meg Sándor. Hoztam a meleget. Valószínűleg anyám úgy gondolta, hogy az elég könnyű feladat ahhoz, hogy elvégezzem napi kétszeri étkezéssel.

Ebéd után kiengedtek minket. Apám ilyenkor mindig lepihent egy kicsit, ilyenkor anyám neki mondogatta, hogy „Péter az én kősziklám”.

Józsin ma sem volt cipő. Az anyja télen állandóan kergette kezében a csizmákkal, miközben a Józsi úgy visított, mint a kismalac, amit vágnak. De már május volt, már nem fázott senki talpa és a fényes kék ég előttünk is felettünk is mögöttünk is körbe zárta a valóságunkat. Mi pedig Józsit.

Nem volt nehéz rávenni, hogy lejöjjön velünk a folyóhoz, ami szokásos, jól bevált helyünk volt nekünk. Levettem a felsőm, meleg volt. Lapos köveket kerestem, kacsázni.

A túlsó part szikrázott. A gyárak üvegablakain megtört a délutáni napfény, és mind a mi szemünkben talált helyet. Péter elvett párat a köveimből és dobálni kezdte a vizet. Csattant a vízen a kavics, mint a pofon. Józsi visított, mint a kismalac. Eldobálta az addig összegyűjtött kavicsait és fülét befogva összekuporodott a parton. A bátyám nagyon ügyes gyerek volt, két nagyra táplált kőszikla kezébe kimerte a hideg vizet és megöntötte vele a malacot. Ismertem már az összes stációt. Én csak szerettem volna, ha az én kavicsom többet ugrik a vízen, mint három. Péter kövei már nem a vízen csattantak.

Az anyai tiltás miatt az öröm még nagyobb volt, mint szokott. Józsi nem igazán tudott beszélni, szavainak határa elmosódott. Mint előttem a túlsó part. A megcsillanó fényeknek udvaruk lett, mint a teliholdnak, kivörösödött arcomnak pedig patakjai.

– Csak nem sírsz?

Elkapta a tarkómat. Úgy tartott, mint a kismacskát, amit földhöz kell vágni, mert így is túl sok szájat kell már etetni. A fejemet a víz alá nyomta.

– Ugye nem sírsz? Ugye csak vizes az arcod? – vigyorgott, aztán üvöltött.

Mindketten a vízbe estünk, rám dőlt. Nagyobb volt nálam, egy pillanatra azt hittem mindketten belefulladunk, aztán kilöktem a partra.
Józsi, üvegdarabbal a kezében játszott nem messze.

A bátyámnak piroslott az ingje. Nem lélegzett. Feküdt Péter, a kőszikla, a Duna kavicsai között.