PÓR BERTALAN
A CSALÁD, 1909-1910
KT_043072
CSALÁD
– Gyertek már, meddig várjunk!? Elnézést uram – mondta az asszony.
– Ugyan, nem tesz semmit. Látszott a fényképészen, hogy inkább menne kocsmázni, de ha a pénzre gondolt, ami hamarosan a zsebében landol… Az eredeti szakmája festő volt, de abból nem lehetett megélni. Bár azt kétségkívül jobban szerette csinálni.
– Hihetetlen, hogy nincs más fotográfus ebben az istenverte városban, már egy fél üveg bort is megivott! Szerencsére nem a portóit bontottam fel neki! – ilyen gondolatok futottak át az asszony agyán. Végre belépett Ildikó, a nagyobbik lánya, aki úgy járt kelt a házban, mint egy kísértet.
– Hol vannak a többiek? –ripakodott rá az anyja. –Én tudjam?– a lány sírni kezdett. Először a veje jött a két gyerekkel. Szép fiúcskák voltak, csak olyan nyeszlettek. A kisebbik folyton álmos volt vagy szomorú. Igazából nem is lehetett eldönteni. A nagyobbikat pedig akárhogyan is etették, nem hízott meg. Az apjukat meg ki nem állhatta, fura egy alak, ráadásul sokkal fiatalabb volt a kisebbik lányánál. Az esküvő után itt laktak egy évet. Jézusom, de hosszú volt! Végre Mária is beesett. A piros selyemruhája volt rajta, amit még nászajándékba kapott tőle. Határozottan csinos volt. – Hol van az apád?- kérdezte tőle.
– Nem láttam mostanság, Tibi, hogy áll rajtad ez a felöltő? Hadd igazítsam meg! –és már szaladt is a kisebbik fiához.
– Dejó, hogy ebben a házban engem mindenki levegőnek néz! –forrt magában. Felcsörtetett az emeletre. A hálószobájukból horkolás hallatszott, a férje a karosszékben szundított.
– Ne aludj, amikor jön a fényképész! Neked aztán beszélhet az ember, már mindenki rád vár!
– Megyek már, na! – a szívélyes ébresztés után minden álom kiment a szeméből. Lementek a nappaliba.
– Most, hogy végre mindenki szíveskedett idefáradni, uram, hogy gondolta a fényképet? Idehozzuk a díványt?
– Nem. Inkább foglaljon helyet a karosszékben középen, mellé rakunk két széket az étkezőből, az egyikre maga ülhetne-intett az öregúrnak-, a másikra pedig a csinos hölgy.–kacsintott Máriára, aki egészen elpirult.
– A férje, ide kérem – mutatta Ivánnak -, te pedig ide ülhetsz, anyukád ölébe. Istvánt a nagyanyja mögé állította.
– Önről meg is feledkeztem! Hölgyem, ide, a háziúr mögé! Ildikó egy marionettfigurának érezte magát. Folyton csak azt ismételgette, „Emma”.
– Mintha lett volna egy Emma nevű barátnője ennek a lánynak. – gondolta hirtelen az anyja. –Igen, emlékszem, tavaly nyáron ismerkedtek meg az üdülőben. Közben Ildikó teljesen elvesztette a józan eszét. –Itt vagy drágám, oh, édes egyetlenem!–suttogott. Meg akarta érinteni a szeretőjét, de nem tudta. Távolról hallotta a fotográfus hangját. Villant a vaku, majd Ildikó a földre hanyatlott.
Egy hét múlva az öregasszony maga ment el a fényképészhez.
– Asszonyom, a fénykép elkészült, elviheti nyugodtan. Muszáj volt azonban megfestenem vászonra is, nagyban.
– Egész szép, nem is olyan tehetségtelen ez a festő. Viszont várjunk! Nem, ez nem lehet. Mintha egy halvány nőalak sejlene ott a lányom mellett. Vagy csak képzelődöm?
