FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_043015

MADÁRDAL

Kerek erdő mélyén puha léptek zaja, melyet elnyomva tartott egy madárka dala. Visszhangzott a fákról, bokrokról, nyíló vadvirágokról, mind vele énekelt és harsányan dúdolt.

Mezítelen lábak alatt robogott a koranyár avar, ahogy egy barna lányka lépdelt, követve a dalt. Vörös szoknyájával eljátszott a szél, kontyból kifutó tincseit megfésülte néhány ág és levél. Fejét ide-oda forgatta, keresve, kutatva, hogy ugyan melyik madárnak is van ilyen gyönyörű hangja. A koronákat leste, odafenn a magasban, egyiket a másik után, de mint olyan üresek voltak. Sehol egy mozdulat, árnyra utaló jel, csak a dermedt zöld világ, ahogy énekel.

Értette a szót, a dal mesélt neki, a jóról és a békéről, egymásba karolva, mint úr és annak asszonya, akik járták az élet írta utat. Mellettük ember haladt, néha felkarolták, máskor elfordultak, de soha el nem hagyták.

Egy árnyat rajzolt ki a ragyogó nap egyik sugara. A leány megállt, kezeivel a fatörzset szorongatva és meredt felfelé, meglesve a kis zenészt. A fán azonban nem madár ült, hanem egy fiú, pillékből szőtt ingben, szirmokból font övvel és haja kusza tolláradat volt. Egy sípon játszott, kedvesen, szelíden, lábát minden ritmusra jókedvűen a szomszédos ágakhoz verte. Teste ide-oda ringott, úszott a dallammal, szemeit lehunyta, arca fürdött a napban.

És a síp mesélt, egyiket másik után húzta, most a bátorságról regélt, a hazaszeretetet mondta, majd áttért a meleg kandallóra, az édes otthon töltött pillanatokra. A rózsára, mely nem csak egyszer nyílt, egy égi tüneményre, a reményre, a nyíló virágokra, a bérci tetőre.

Az idő szaladt, fénysebességgel előre, a lány szíve megtelt a mesék hőseivel. Nyaka elmacskásodott, lábai elzsibbadtak, halkan mocorogni kezdett, ám az avar felsikoltott, a dal elhalt.

Kerek erdő mélyén puha léptek zaja, melyet elnyomva tartott egy madárka dala. Visszhangzott a fákról, bokrokról, nyíló vadvirágokról, mind vele énekelt és harsányan dúdolt, de a lány már nem hallotta.

És hiába kereste a fiút, hiába pipiskedett, nyújtogatta nyakát, az erdőre csend borult vagy inkább csak reá.  Még szólt is, hogy folytassa, mert hallani akarja, de válasz nem érkezett.

Mezítelen lábak alatt robogott a nyáresti avar, ahogy egy barna lányka lépdelt, elhagyva a dalt. Mögötte egy ágon madárka énekelt, pillékből szőtt ingben, szirmokból font övvel és haja kusza tolláradat volt.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL