FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_043004

PIROS

Piros kíváncsian tekintettet fel a fa tetejére, szemeivel cikázva a száraz ágak és levelek között, keresve azt a madarat, ami ezt a dallamot csiripeli. Nem, nem is csiripeli, inkább olyan mintha egy kis aranyszegélyű zenedobozból szólna. Olyasmiből, amit még az édesanyjától kapott, és aminek kicsit rekedtes volt a hangja és kopott az oldala.
– Ezen sincs az a madár… – állapította meg halkan, majd előkapta a szoknyája alól a bicskát, amit a kertész fészeréből lopott ma reggel és egy aprócska „x”-et karcolt a fa törzsébe, akárcsak a kincskeresők az egyik képeskönyvében. Majd a következőhöz lépett és ugyanígy, lábujjhegyre állva, nyakát kinyújtva billegtette a fejét madár után kutatva. Apró termetű lány volt, csak a piros ruhája látszott ki a fák közül.
Milyen gyönyörű is ez a dal! – eszébe jutott, hogy az anyja is milyen szépen énekelt. Mint a friss nyári eső, minden bánat elmúlt tőle, a seb is gyorsabban begyógyult. Ő csak állt mellette, és amíg hallgatta azon elmélkedett, milyen lehet a saját hangja, hiszen még sosem próbált énekelni. Félt, hogy az ő hangja hamis és mély, mint az édesapjáé, az nem tud gyógyítani, csak bántani. Az arcát is tőle örökölte, avval sem volt soha kibékülve, miért lenne ez másképp.
Egy fa, két fa, három fa. Sehol sem találta a madarat. Gyűltek az „x”-ek és teltek a napok, de semmi. A madárdalt egyfolytában hallotta, semmi sem nyomta el, még a zongora hangja sem. Szerette, ahogyan lágyan bejárta az egész szobát és óvatosan elnyom minden zajt körülötte, a szakadó esőét, az apja mély, dörmögő hangját és még a szobalányok hangos kuncogását is.
Ezen a délutánon az utolsó fára is felkerült a pici „x”.
Nem emlékszik az anyja halálára, csak arra, hogy egyszer csak nem volt. Aznap este halkan benyitott az édesapja dolgozószobájába és ott látta a tábornokot, úgy ült, mint mindig, talán csak a hangja volt más, mélyeket szívott a szivarjába.
„ Minden rendben lesz…”- Piros becsukta maga mögött az ajtót.
Akkor arra gondolt, hogy mit mesélt még régen az az öreg cseléd, Istenről, meg a mennyországról, hogy minden szerettünk ott van és akkor még nem teljesen értette, azt hitte a mennyország is csak egy távoli nagyváros, akárcsak Bécs vagy Párizs.
Piros felnézett a tavaszi égboltra, fájdalmasan kéknek találta.
Hallotta, úgy dalolt, akár egy aranyszegélyű zenedoboz, amit még az édesanyjától kapott, és aminek kicsit rekedtes volt a hangja és kopott az oldala. Hagyni kell, had daloljon, neki pedig hallgatnia kell, amíg még hallja, amíg még ott zeng a fülében, és amíg el nem érkezik egy olyan tavasz, amikor az ő kis zenedoboz hangú madarának éneke is csak egy lesz a többi száz között.
Eszébe jutott egy régi dal, nem tudja hol hallotta. Elkezdte dúdolni, az utolsó sort pedig már énekelte.
“…ha egy lánynak kardja lenne, a csatába vele menne, virágokkal díszítené, csókjaival meghintené,
szüleitől elbúcsúzna, orcájukra csókot nyomna, ha a virág elhervadna, egy éneket dúdolgatna…”
Szép hangja volt, elnyomta a madárdalt.
– Anya, itt vagy? Hallasz?

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL