GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_042941

TAVASZ FOGSÁGÁBAN

Remegő kézzel illesztette bele a nehéz vas kulcsot a zárba. Egy pillanatig habozott, csak utána fordította el, mire nyikorogva kinyílt az ajtó. Nem akármilyen ajtó volt az: vastag tölgyfaajtó, telis-tele karcolásokkal. Széles fémpántok tartották, de ami a legfőbb, már több száz éve senki sem nyitotta ki. Ez a fiatal azonban kíváncsi volt, kíváncsibb, mint az összes elődje. Tanonc volt ő is, a varázsló tanonca.

Egy mély levegőt vett, majd belépett a kertbe. Lába friss, üde zöld pázsiton taposott keresztül. Két oldalán hatalmas gyümölcsfák magasodtak. Nem érdekelte őket, hogy odakint tél van, és tombol a hideg. Ők boldogan virítottak, ágaik levelektől és rózsaszín virágoktól roskadoztak. A fák alatt mezei virágok ezrei bújtak meg.

Minden csodaszép volt, mégis oly különös. Az az érzése támadt a behatolónak, mintha bekerült volna egy parányi üveggömbbe, ahol örökké tavasz maradt. Fölnézett a kék égre, melyet  apró bárányfelhők borítottak, és hétágra sütött a nap. – De emlékezett még, mielőtt e különös tájba érkezett volna, hogy odakint sötétszürke fellegek borítottak mindent.

Rossz érzését félretette, mikor egy kicsiny tisztásra ért. A fák oltalmában egy kristálytiszta vizű tó bújt meg. Odalépett a partjára, s közelebbről is megszemlélt: vize áttetsző volt, mégsem látszott a tó feneke. Kísértetiesnek hatott végtelen mélysége. Egy kicsit habozott, majd kezét belenyújtotta a vízbe. Meglepően hideg volt és frissítő, mégis kellemes. A hideg víz gyógyítóan hatott a folytonos munkától fáradt kezekre. Egy apró mosoly játszadozott a szája szegletében. Nem értette, miért kellett ezt a csodálatos kertet örök időkre lezárni. Hiszen itt minden olyan csodálatos!

Kezével felborzolta a tükörsima víz felületét. A finom  mozdulatok kis fodrokat, apró hullámokat gerjesztettek. Ezek egyre nőttek, mígnem hatalmas hullámok nem borították a vízfelszínt. Megijedt, és megpróbált elmenekülni. Abban a pillanatban egy hirtelen kinyúló kéz megragadta ujjait. Erősen szorította, nem hagyta szabadulni.

Majd megjelent a vízfelszínen egy gyönyörű nő. Bőre fehér volt, akár a hófödte táj, sötétbarna göndör tincsek keretezték arcát, piros telt ajkait. Kijjebb emelkedett a vízből, mégsem engedte el, inkább megszorította a tanonc kezét. A tünemény ruháját a türkizkék vízfelszín képezte. Elfedte karját, mellét, derekát, lábait, akár egy csodás estélyi kelme. Sötét, fekete szemeivel rabul ejtette az ifjút. Tekintete egyszerre tűnt hívogatóan kedvesnek, és elutasítóan ridegnek.

Majd végigsimított a szoborrá merevedett fiú karján, másik kezét derekára kulcsolta, és lassan magához húzta. Átölelte, nem engedte. Nem. Dehogy is.

Akart maradni, maradni a tavasz fogságában, a tó lányának ölelő karjaiban.

Nézni a sötét szemeket, simogatni a hideg testet. Mindörökre.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL