FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_042932

MADÁRDAL

Anyám először engedett ki a kastélykerten kívülre; hiába múltam el tizennégy éves, soha nem mehettem sehova egyedül, most is csak hosszas könyörgés után, megígérve, hogy még sötétedés előtt otthon leszek. Gondterhelt arccal néz utánam az ablakból, amikor a kovácsolt vaskapun kilépek a birtokunkhoz vezető kavicsos útra. Feleslegesnek látom aggodalmát, hiszen mondtam, hogy nem maradok sokáig, csak egy kis függetlenségre vágyom.

Szinte gondolkodás nélkül a közeli nyírfaerdő felé veszem az irányt. A szélcsendben egy levél se rezdül, szürke az ég és hűvös a levegő, amolyan szomorú, semmilyen idő – ezt utálom a legjobban, mikor mintha a természet is unatkozna -, mégsem veszi el kedvemet és nyomja el a szabadság mámorát. Életemben először magam mögött hagyok mindenféle kötelességet, kínos vendégfogadásokat, a kezemre pályázó öntelt úriembereket és nevelőnőm megvető tekintetét. Lendületes léptekkel haladok előre az egyre sűrűsödő cserjésben, lábszáramat simogatja a magas fű, vörös ruhámba bele-beleakadnak a bokrok ágai, és jöttemre még a Nap is élénkebben dereng fel a felhők mögül, mintha üdvözölni akarna az erdő, befogadni, és vissza sem engedni többet. Hazaérkeztem.

Ahol már alig tör utat a napfény a nyírfalevelek között, és szinte félhomály uralkodik a lombok alatt, megállok. Kitárt karokkal lélegzem be az avart, az árnyékokat, a föld illatát, a madarak dalát…

Madárdal.

Sosem láttam még énekesmadarat, csak apám könyveiben, valaha színes, megfakult rajzokon, pedig mennyire szerettem volna! Ilyen csodás hanggal csak gyönyörűek lehetnek.

Körbenézek, hátha megpillantok egyet valahol, de a csicsergés fentről hallatszik, onnan, amit már eltakar előlem a lomb. Nem gondolkodok sokáig – tudom, hogy őrültséget művelek, de mikor máskor lesz erre alkalmam? Keresek egy fát, egy jó vaskos, göcsörtös fát, amire még az én hiányos képességeimmel is fel tudok kapaszkodni. Hamarosan meg is találom; nem ismerem, milyen fajta, de kellően alacsonyan vannak az alsó ágai, egy rothadó rönkre állva kényelmesen fellendülhetnék, ha nem csúszna a cipőm. Meg is szabadulok tőle, majd újra próbálkozom, ezúttal sikerrel.

A föld felett nagyjából hat lábbal, egy ágon ülve jövök rá, hogy a lejutást még nem terveztem el, és már ilyen magasságban is elkap a szédülés, mikor rápillantok a fűben fekvő cipőimre, amit nemsokára telemásznak a bogarak, de ha már megtettem az első lépést, azért sem fordulok vissza. Óvatosan felegyenesedek, miközben a törzs durva kérgébe kapaszkodok. A következő ág derékmagasságban van. Nekitámaszkodok, ráhelyezem az egyik lábam, és egy lendülettel magam után húzom a másikat is, amikor kibillenek egyensúlyomból, de még időben elkapok egy gallyat, és máris biztosan térdelek. Szerencse, hogy ilyen hatalmas ez a fa, és ilyen szélesek az ágai. Továbbkapaszkodom. Egészen jól megy.

Nem sokkal később a lombok ritkulni kezdenek, majd lemaradoznak alattam, körülöttem pedig megnyílik az ég.

 

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL