SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999

KT_042927

PIROS VAKFOLT

A férfi az ablakban ült, tekintetével a hófehér tájat szemlélte elmélyülten. Fiatal festő volt, aki csak nemrég járta ki az iskolát, csúfos anyagi helyzete miatt pedig még mindig kénytelen volt nagynénje házában menedéket találni. Ugyan szabad járása volt mindenhova, ő mégis nap, mint nap a hóval fedett magas hegycsúcsokat szemlélte elmélyülten. Volt valami az ablakból nyíló tájban, ami egyszerűen megfogta és nem eresztette. Szerette volna lefesteni, de képtelen volt rá. Valahányszor nekiült a tiszta fehér vászonnak, minduntalan csalódottan ült vissza megszokott helyére, az ablakpárkány kiugró szélére. Egyik ilyen alkalommal valami újat vett észre a megszokott tájban. Egy apró, épp csak látszó fekete pont közeledett a ház felé. Elsőre azt hitte, csak a szeme káprázik, de ahogy jobban megfigyelte, már világosan látta a könnyen ringó női testet, aki néha
meg-megbotlott a magas hóban. A férfi kíváncsian nézte. Egyszerre dühítette és szórakoztatta, ahogy a nő tönkre teszi a tökéletes hómezőt, amit oly régóta képtelen lefesteni. Hamarosan két újabb pont tűnt fel a domb mögül, követve a lány apró lábnyomait. A nőből és férfiből álló páros hamar utolérte az előlük menekülő lányt, és egyetlen apró lökésüktől a könnyed test elterült a hóban. A férfi felmordult. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy imádott táját így beszennyezik, ám még mielőtt hangot adott volna nemtetszésének, és kitárva az ablakot magára vonta volna a figyelmet, fém csillant a korai napfényben és egyszeriben benne rekedt a szó. A fehér hótakaró nem volt immár fehér, hanem vörös, mint a nap első és utolsó sugara. A férfi némán állt az ablakban, gondosan elrejtőzve a könnyű selyemfüggöny mögött. Testét félelem és rettegés fogta el, mégis képes volt az ép gondolkodásra. Valami olyat látott e bűnösen tökéletes táj látványában, ami festésre késztette. Remegő kézzel fogta meg ecsetjét, majd a vörös festékbe mártva egyetlen hatalmas foltot cseppentett a vászon közepére. Elégedetten felmordult. Ez az, erre várt már olyan régóta! Színre, ami befesti az egyszerű fehéret, vöröset, mely egy szegény, ártatlan lány véréből ered. A férfi és a nő nem vették észre az izgatott festőt, aki minden lépésüket lefestette. Abban a hitben voltak, hogy a házban, melynek kertjében megölték szolgálólányukat – ki kíváncsisága miatt került e sorsra – nem lakik senki, az idős, kissé vak úrnőn kívül.
E hitük három évvel később dőlt meg, mikor a már ifjú zseninek nevezett festő képét publikálták az országban. A festő címnek a „Vörös vakfolt” nevet adta, ami sok ember kíváncsiságát felkeltette. Miért ez lett a neve? Ki a két ember a képen? Mi van a vakfolt mögött? A festő minden kérdésre csupán egy szerény mosollyal annyit felelt, hogy ő maga se tudja rá a választ, hisz nem látta saját vakfoltja miatt, de amit biztosan tud, ha a jelenet két farkas és egy nyúl történetét meséli el, egyértelműen a farkasok nyernek.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL